digitális, egyetem, előadás

Mobil az oktatásban: ez valami vicc?

mobil-oktatasKészülök a szerdai előadásra, ahol ismét a mobil eszközök és az oktatás kapcsolatáról kell majd beszélnem, elővettem hát a 2013-as diasort, átpörgettem, hogy aktualizáljam kissé, hiszen azóta három teljes év eltelt – úgy látom azonban, hogy sajnos nincs túl sok dolgom: sőt, igazából semmi dolgom. Egész egyszerűen nincs mit kicserélni, átfogalmazni, korszerűsíteni, mert nagyjából nincs változás, ami hűen tükrözi az oktatási rendszer elvi-ideológiai-szakmai helyzetét. Gondoljunk csak az elmúlt hetekben a Facebookon debütált, virálisan terjedő, majd a nagyobb portálok segítségével széles körben megismert képre, ahol a nebulók – nem tudom nem elemezni rögvest kicsit a vizuális megjelenítést – legtöbbje lehajtott fejjel, elmerülve, magukba zárva, társas magányukban küzdenek az aktuális feladattal, míg a mobilok egy praktikusnak ítélt postaszortírozóban pihennek – vélhetőleg kikapcsolt állapotban, mintha csak katalóguscédulák lennének egy frekventált könyvtárban. A hvg.hu emelte nem hivatalos nemzeti konzultációs szintre, hogy ez vajon jó ötlet, vagy ideje lenne elmerengeni azon a lehetőségen, hogy a technológiai fejlődést valamiképp be kellene emelni (egyáltalán: engedni) ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.

És itt álljunk is meg egyből egy pillanatra: ahol ez kérdésként felmerül a 21. században egy kifejezetten digitális bennszülött korosztály állítólagosan a jövőre történő felkészítés nevében, ott bizony iszonyatosan súlyos problémák vannak. Sokat szajkózzuk, de talán mégsem eleget, és úgy tűnik, vagy borzasztó lassú a generációváltás, vagy fabatkát sem ér: az az ország, ahol az oktatás nem hajlandó tudomást venni arról a közegről, amiben működnie kell, vesztésre ítéltetett. Ennek következtében azok is vesztésre állnak, akik szorgosan igyekeznek megfelelni azoknak a múlt századi (vagy tán még korábbra is áshatunk sok esetben) elképzeléseknek, amelyek az intézmény négy falán túl már rég feledésbe merültek, vagy az oktatással foglalkozó kutatók számára lehetnek érdekesek. Kobak kartárs szépen leírja, mi a gond, és alternatívát is felmutat: azt gondolom, nem túl nagy erőfeszítés hasonló hozzáállással szétnézni mindenkinek a saját háza táján, és elkezdeni azon gondolkodni, vajon hogy is lehet előnyt kovácsolni abból, hogy a mobil tulajdonképpen hozzánőtt a diákokhoz.

Mifelénk az általános iskolában egyébként még maradibb és problémásabb a mobilok kezelése: szekrénybe kell elzárni őket még reggel, érkezést követően, és csak a napközi után kapják vissza az eszközt a diákok, vagyis gyakorlatilag semmi értelme magukkal vinniük, annak ellenére, hogy sokan szülőként kifejezetten örülnének annak, ha a gyermek akár szünetekben is elérhető lenne, vagy akár ő maga tudna kapcsolatba lépni a szülővel, ha szüksége van rá (most ennek a szerteágazó lehetőségeiről és jelentőségéről ne is beszéljünk). Hamar kiderült, hogy míg egy problémát (ami nem is lenne probléma… de hagyjuk is) igyekeznek megoldani, nagyjából három másik keletkezik, és természetesen az kiindulási anomália sincs kezelve, de mivel az egész elképzelés ignorálja a jelenvalót, nyilván nem is lehet előremutató megoldást eszközölni ezen a szinten.

A diasorral egyidős egyébként a Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport kutatása is, ami tökéletesen bemutatta, mennyire nem tud (és nem is akar) mit kezdeni az oktatás a mobil eszközökkel, így sajnos azok az eredmények sem bizonyultak efemernek vagy tájékoztató jellegűnek: még mindig aktuálisak, még mindig lehet rájuk hivatkozni. Elszomorító ez az egész, mert ahelyett, hogy akár ezen a területen is a felzárkózás, a fejlődés jeleit látnánk, sokkal inkább valamiféle visszalépés látható – erről tanúskodik legalábbis a kép, és az általa generált kommentcunami nagy része. Én meg ülök itt a gép előtt, pörgetem a prezentációt, és a végére érve csak egyre keserűbb konklúziókat tudok megfogalmazni.

Standard