A napokban fejtettem ki, mennyire fontosnak tartom, hogy az oktatók ésszerűen alakítsák át feladataikat, számonkérési folyamataikat, és arra tettem javaslatot, hogy a lehető legminimálisabb eszköztárral induljanak a rögös úton több szempontból is – például vegyék figyelembe a hallgatói oldal lehetőségeit is. Tudom, hogy kollégáim és a pedagógustársadalom is a legnagyobb jóindulattal, a lehető legjobb megoldásokat keresve, egymást segítve igyekszik úgy megoldani a felmerülő problémákat, hogy az a lehető legkisebb akadályt gördítse a félév sikeres lebonyolítása elé, ám a pokolba vezető út, mint tudjuk, épp jó szándékkal vagyon kikövezve. Mivel az oktatói és a tanulói oldalon is érintett vagyok, egy szerény javaslattal állnék elő: még most felejtsük el a szinkron oktatást, pláne a 8.00-tól 16.00-ig tartó iskolai formátumot!

Érveim sorban:

  1. Ahol nincs lehetőség akár internetes infrastruktúra, akár eszköz miatt, ott mindkét fél azonnal lépéshátrányba kerül, ha folyamatos online jelenléttel kell számolni.
  2. Ahol minden technikai eszköz adott, vegyük hozzá a szülőt vagy szülőket, akik home office rendszerben dolgoznak, vagyis ők is ugyanarra az infrastruktúrára támaszkodnak, mint a gyerekek. Ugyanabban az idősávban. Minden áldott nap.
  3. Ha mindenki a számára ismert és legjobbnak tartott alkalmazásokat és megoldásokat használná, olyan szintű szóródás keletkezik szoftveres szinten, hogy követhetetlenné válik az egész folyamat.
  4. A digitális, online oktatás nem a hagyományos oktatási modell virtualizált verziója.

Talán #whitepeopleproblem, de tessék, itt egy példa: két szülő két laptoppal ül egy asztalnál, ketten kétféle munkát végezve. Telefonok csörögnek, emailek jönnek-mennek, videóhívások, dokumentumok, online órát kellene tartani – sorolhatnám. A gyerekeknek is kellene eszköz (itt máris torzítanak az iskolák és egyes munkahelyek által bekért adatok, mert mindenhol az jelenik meg a táblázatokban, hogy a család rendelkezik megfelelő eszközzel – azt ugyanis nem kérdezik, hogy mennyivel, ki és mikor tudja használni stb.), akik ráadásul az iskolák értesítése szerint reggel nyolctól ott kellene, hogy üljenek a gép előtt, mert a tanrendi órák sorjázásának megfelelően kapják a feladatokat. A Krétán keresztül. (Itt most egy sátáni kacajt elfojtottam – ha valaki napi szinten használja… ne is menjünk ebbe bele.) Két gyerek esetén két gyereknek kellene minimum kétféle rendszeren kétfelé dolgoznia. Plusz a szülők, dettó.

A fenti példa ráadásul nem is a hátrányos helyzetben lévőket mutatja be, hanem a szerencsésebb oldalt. Jól látszik, hogy még ez a technológiailag és eszköz tekintetében is a legjobb forgatókönyvnek tartott verzió is kivitelezhetetlen és fenntarthatatlan nem csak hosszú távon, de már röviden is. Olyan megoldásra lenne szükség, amely szemléletváltással is jár kicsit (és tudom, ez a legnehezebb most, nem is feltétlen a technikai része ennek a helyzetnek): fel kell adni azt az elképzelést, miszerint a szinkron oktatási modell működni fog, és át kell gondolni, mit tudunk megoldani ésszerű keretek közt aszinkron lehetőségekkel.

A jelenlegi, egyébként is paranoid helyzetben nincs szükség arra, hogy a poroszos oktatási elképzelések megtalálják a helyüket az online, digitális oktatásban – a végén még gyökeret vernek és tönkre teszik azt, ami alapvetően kiváló lehetőség is egyben. Mindannyiunk érdekében arra tennék javaslatot, hogy egy pillanatra minden tanító, tanár, oktató álljon meg, vegyen egy nagy levegőt, tartsa bent egy picit, majd fújja ki. Nézzen körül, és higgadtan gondolja át, ő mit tud vállalni, hogyan tudja megoldani, majd gondoljon abba is bele, a másik oldalon mindez hogy fog működni. Segítsük egymást és dolgozzunk egy irányba: csak így tudjuk értelmesen és hatékonyan működtetni az oktatást az elkövetkezendő időszakban.

Minimális szinkron, megnövelt aszinkron. Ez az én szerény javaslatom.