Az új rendelkezéseknek megfelelőn Magyarországon az egyetemek bezártak, a hallgatókat hazaküldték, az oktatók pedig most fognak neki annak, hogy kitalálják, miként is tudjuk megoldani, hogy ez a félév biztonsággal végigfusson, most keressük a megoldásokat arra, miként vezényeljünk le előadásokat és szemináriumokat, milyen technológiákat használjunk (és milyeneket ne) – közben a tech cégek is egyre inkább beszállnak a folyamatba és olyan lehetőségeket tesznek elérhetővé meghatározott időre, amivel fenntartható az interakció oktató és hallgató között, még ha nyilván nem is lehet teljesen mímelni a valós tantermi szituációt. A tipikusan vagy túlnyomórészt elméleti jellegű oktatási programok érzésem szerint könnyebben veszik most az akadályokat, lévén hogy a személyes kontakt valamennyire minimalizálható – ahol szükségét érezzük, van lehetőség online megoldást találni. Ahol jellemzően gyakorlat orientált az oktatás, ott viszont nyilván nagyobb a baj, hiszen rengeteg olyan terület létezik, ahol egész egyszerűen megoldhatatlan online verziót kialakítani egy kurzushoz, ez teljesen nyilvánvaló. Miközben mindenki serényen gondolkodik, hogy szervezze át az életét és a munkáját az elkövetkezendő időszakra, néhány gondolatot jegyeznék le, amik engem valamiképp jelen pillanatban irányban tartanak.

Egy kiváló, de persze több ponton is a honi helyzetre aktualizálandó szöveget publikált Rebecca Barrett-Fox, amiben arra hívja fel a figyelmet, hogy pusztán az, hogy most online eszközökkel kell megoldani az oktatást, nem jelenti azt, hogy online kurzust kell felépíteni. A kettő között óriási különbség van – sok szempontból. Az egyik például az, hogy tökéletesen más eszköztárral, módszertannal és felépítéssel kell közelíteni. A másik pedig az, hogy sem az oktató, sem a hallgató nem online oktatásra van felkészülve-felkészítve, hiba lenne úgy tennie bármelyik félnek is, mintha az lenne a helyzet. Ez azért fontos meglátás, mert miközben természetesen mindenféle online megoldásokat keresünk reggeltől estig például a tantermi szemináriumok reprodukálására, ahol mindenki látja és hallja a másikat, mindenki közbeszólhat, egyáltalán mindenki jelen van, aközben észre kell venni, hogy egy videó konferencia egészen másként működik, mint az, hogy egy asztalt mindenki körbeül. Más a dinamikája, másként működnek a megszólalások, egész egyszerűen egy más szituációra van kitalálva, még akkor is, ha webináriumnak szeretik az ilyesmit elnevezni (ha valaki kételkedik, legyen kedves próbálja ki, miről is van szó – nem véletlen fejlesztenek ilyen megoldásokra alternatív tananyagokat). A magam részéről fenntartásokkal kezelem azt a jelen helyzetben, hogy az online térbe költözéssel egy-az-egyben megpróbáljuk behelyettesíteni a fizikai jelenlét adta lehetőségeket – már rövid távon sem látom fenntarthatónak sem módszertan, sem egyéb tekintetben, legyen az humán vagy technológiai természetű.

A szerző nagyon fontos figyelmeztetéssel indítja a cikket:

You are NOT building an online class. You are NOT teaching students who can be expected to be ready to learn online. And, most importantly, your class is NOT the highest priority of their OR your life right now.

https://anygoodthing.com/2020/03/12/please-do-a-bad-job-of-putting-your-courses-online

Váratlan és rendkívüli helyzetben vagyunk, amikor nem az a cél, hogy hirtelen kiépítsünk olyan rendszereket és olyan megoldásokat, amiket mi magunk is most tanulnánk, a mi feladatunk jelen pillanatban az, hogy a lehetőségekhez és a körülményekhez mérten biztosítsuk az oktatás menetét egy megváltozott környezetben. Nem most kell pótolni az LMS (Learning Management System) rendszerek hiányát, nem most kell megtanulni kezelni azokat, és pláne nem most kell tananyagainkat, módszertanunkat lefordítani arra a logikára, ami nyilvánvalóan más felkészültséget, szakértelmet, és időbefektetést kíván.

Másrészt fontos tényező mindebben a hallgató, aki nem fér hozzá ahhoz az infrastruktúrához, amit mondjuk az egyetem, vagy a kollégium, vagy a könyvtár, vagy épp az albérlet biztosít. Sokan például eleve mobilinternetet használnak – őket vajon hogy és milyen alapon lehet videó konferenciára csalogatni? De ha van viszonylag stabil internet elérése, vajon a hardware, amit használ, elég erős ahhoz, hogy egy 20-25 fős szimultán, valósidejű webináriumot futtasson? (Nekem, oktatónak elég erős az infrastruktúrám ehhez? Nem.) Teljesen egyetértek Barrett-Fox meglátásával, miszerint a jelenlegi helyzet senkit sem kell, hogy arra késztessen, hogy fenekestől felforgassa mindazt, amit és ahogy eddig csinált. Ésszerű, fenntartható megoldásokat kell ajánlani a hallgatóknak, velük együttműködve és egyeztetve, csak ez biztosíthatja a zökkenőmentes átállást.

Van még egy fontos tényező: az elvégzendő anyag, a workload mennyisége. Nem tartom jó ötletnek (de persze lehet vitatkozni ezen is), hogy olyan modulokat, számonkéréseket, megoldásokat vezessünk be egy-egy kurzusnál, ami akár saját magunkra, akár a hallgatóra extra terheket ró. Igen, a megváltozott körülmények így is, úgy is valamiféle kompromisszumot követelnek meg mindenkitől, igen, kicsit rugalmasabban kell kezelni a változtatásokat, el kell fogadni, hogy másképp lesz számonkérés stb. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az egyébként a kontaktórán történő részvétel terhelése most meg kell emelkedjen: ésszerűen kell kialakítani a feladatokat, számonkéréseket annak fényében, miként tudjuk átadni azt a tudásmennyiséget, amit számon szeretnénk kérni. Az például, hogy negyven kérdést intézek a hallgatóhoz egy online tesztfelületen, ellenőrizendő, hogy olvasta-e a szöveget, nem egyenértékű azzal, amit egyébként a szemináriumon csinálunk, jelesül, hogy szépen végigbeszéljük, ki mit értett, hogy értett, és igyekszünk egy szintre hozni a megértést – ami alapján majd indulhat a számonkérés. Ha ugyanis csak azt akarom ellenőrizni, hogy készült-e az órára egy szöveg elolvasásával, nagyjából okafogyottá is vált az egész kör, hiszen azt egy vizsgasorral meg tudom oldani: kiadhatom a félév összes szövegét olvasásra, egy időpontban elindítom a tesztet, és kész. (Extrém példa, tudom, de mivel mindenféle gondolatkísérleteket futtat az ember magában, néha verbalizálja is.) Nem gondolom, hogy az egyetem erről szól.

Persze mindenki a saját kurzusaihoz, a saját munkamódszeréhez kell, hogy alternatívát fabrikáljon rövid időn belül, de talán fontos folyamatosan emlékeztetni magunkat arra, hogy én mit tudok vállalni és megcsinálni, valamint a hallgató mit tud egy ilyen helyzetben teljesíteni ez alapján. Érdemes használni és kihasználni azokat az online lehetőségeket, amiket az egyetem vagy az intézetünk egyébként is működtet, esetleg már korábban is, netán folyamatosan használunk, csakúgy mint a hallgatók, és a fentebb említett kompromisszumos megoldásban bízva olyan lehetőséget teremteni, amiben értelmesen és hatékonyan lehet dolgozni. Félreértés ne essék: ha van lehetőség webináriumra, és mindenki meg tudja (és meg is akarja) oldani – szuper lehetőség. Ha vannak online kollaborációs eszközök, amiket minden résztvevő ismer és használ – naná, simán be lehet építeni az új menetrendbe. De ha nem megy a szinkron részvétel, akkor aszinkron megoldásokat kell alkalmazni, ahogyan az ép észre és a megvalósításra való tekintettel Barrett-Fox is ajánlja.

Maradjunk racionálisak – és egészségesek!