digitális, egyetem

E-tananyag-e e tananyag?

Digitális korban élünk, mondjuk, így mindenre van valami digitális alapú válaszunk (cf. There’s an app for that), ráadásul lassan arra is kezdünk rájönni, hogy a kiterjedt digitalizáció vajon mire is lesz majd nekünk jó, legalábbis középtávon (mert rövidre képtelenek vagyunk létrehozni valamit, hosszúra meg ebben az országban senki nem tervez), például oktatási közegben. A múlt heti előadásomban ezt a kérdést inkább eszköz-oldalról tekintettem át, de már akkor is hangsúlyoztam, hogy önmagában az eszköz nem lesz elég reformok, újítások, hatékonyság növelés céljára. Sőt, alapvetően nem az eszköz lesz a kérdés – sokkal inkább a tananyag. Ha rápillantunk a jelenleg elérhető e-tananyagok listájára hazánkban, akkor azt látjuk, hogy többségük zárt rendszerben érhető el (vagyis hiába pillantunk rá, nem látjuk), amelyek pedig nyílt(abb) hozzáférést engednek – nos, nem vagyok biztos abban, hogy e-tananyag kapcsán ugyanarról beszélünk. A 21. században ugyanis nem gondolom, hogy egy egyetemi jegyzet (egy-két kép kivételével teljesen szövegalapú kiadvány) weben (alias html-formátum) történő elérhetősége e-tananyag minőséget biztosít a tartalomnak és a formának. Ugyanezt gondolom arról is, ha .doc vagy .pdf formátumban kerül publikálásra: megkönnyíti ugyan a felhasználást, terheket vesz le a hallgató (és tegyük hozzá, az oktató) válláról, de megmarad ugyanazon módszertani tradícióban, amelytől névlegesen eltávolodni igyekszik.

Őszintén szólva szomorúan olvasgatom a legfrissebb sikersztorikat, amelyek keretében lelkendezve számolnak be e-tananyag fejlesztésekről, ami – beleolvasgatva a részletekbe – sajnos sok esetben kiderül, nem más, mint egyes nyomtatott dokumentumok beszkennelése, majd ezek valamilyen szemlélet alapján kialakított archívumba szervezése. Ez mind szép és jó, kiindulásnak hasznos, de mondjuk ki: nem tananyagfejlesztés, hiszen maximum annyi fejlődik ezáltal, hogy immáron elektronikus úton is elérhetővé válik a tartalom (még egyszer hangsúlyozom: ez oltári jó önmagában is), de még ebben az esetben is limitált szisztéma alapján, hiszen míg mindenki (aki mondjuk hosszú távon tervez) olyan formátumban igyekszik dolgozni, amiből a későbbiek során kinyerhető a tartalom akkor is, ha a forma elavulttá válik, a hazai projektek nagy része még mindig a nyomtatott oldal hagyományait továbbmenekítő .pdf bűvkörében gondolkodik (vagy – nagyon progresszív módon – már tervez némi html-es verziót is, horribile dictu).

Mondjuk ki, mondjuk sokszor, legyen mantra: a .pdf nem e-tanagyag formátum! Pláne nem egy olyan hibrid mediális közegben, amire hivatkozva ezek a projektek egyáltalán elindultak. Az új digitális eszközök megjelenése valóban indokolja a tananyagok digitális megoldásait, ám szerintem elhibázott megközelítés a régi megoldások remediált kivitelezése: más szóval, ne várjunk csodát attól, hogy nem a könyvet, hanem a .pdf dokumentumot nyomjuk a hallgató kezébe/eszközére. A cipelendő kötetek súlya csökkenni fog ugyan, de semmi más nem fog változni. Csak olyan tananyagfejlesztés lehet hosszabb távon sikeres, amely az igények felméréséből táplálkozva, az elérhető, és az oktatási programokba bevonható eszközök lehetőségeit figyelembe véve új módszertani alapokat fogalmaz meg, és a fejlődéssel lépést tartva rugalmas kereteket felállítva képes a folyamatos megújulásra, bővítésre. Az e-tanagyag tehát nem puszta formai váltást jelent, hanem elsősorban szemléletmódbélit. És pontosan ezt nem látom egyelőre megvalósulni – pedig enélkül sok projekt csupán kidobott pénz lesz hamarosan.

Standard

One thought on “E-tananyag-e e tananyag?

Comments are closed.