Extimitás és sci-fi

Régóta foglalkoztatott a kérdés, hogy miként lehetne Jacques Lacan egyik neologizmusát, az extimitást beemelni a filmelmélet területére úgy, hogy ne pusztán értelmezési segédletként jelenjen meg, hanem magára a filmélményre is vonatkoztatni lehessen. Aztán az Apertúra sci-fi számának előkészítésénél Benczik Vera felkérését követően bevillant, hogy lehetne első kísérletként próbát tenni: a sci-fi tematikailag, formailag, stilárisan is adja […]

Magyar sci-fi az Amazonra?

Sokat halljuk, hogy az e-könyvek azért nem terjednek kicsiny hazánkban, mert egyelőre minimális a vásárlóerő. Bár ezzel simán vitába szállok bármikor, most nem ez a lényeg: sokkal inkább az, hogy mi lenne, ha végre a magyar szerzők e-könyvei elindulnának a világhír felé? És mi lenne, ha épp egy olyan szegmensben indulna el valami, ahol eddig […]

Bábútlanítás

Hasonmás

Bábu vagy, nem te lépsz,
valaki irányít.
Jól vigyázz, mi lesz majd,
ha megun és leállít?
Elszakad, elszakad
a zsinór, és leülsz.
Jól teszed, ha talpra állsz,
és mielőbb menekülsz.
(KFT: “Bábú vagy”)

Napjaink egyik legfelkapottabb témáját próbálja meg feldolgozni illetve sajátos megközelítésben tálalni a Hasonmás (Surrogates) című dolgozat, amely nagyjából arra vállalkozik, hogy egy logikát több tekintetben is nélkülöző narratívát kreál agyonjáratott kliséhalmokból, hátha Bruce Willis régi fénye megcsillan annyira, hogy minél többen meg is fogják nézni a filmet. Hát, nem nagyon csillan itt semmi, vagy inkább a semmi csillan meg: átgondolatlan, mind cselekményesítésben, mind diegetikus világát tekintve is összecsapott munka kerekedett Jonathan Mostow irányítása alatt, amely megelégszik azzal, hogy a összegyúrja a Mátrix alapötletét a Szárnyas fejvadász némely problematikájával, de nemhogy nem ad hozzá semmit, még értelmezni, pláne átértelmezni sem tudja azokat. Nem tudom, mert nem ismerem, a film alapjául citált képregény film noir stílre hajazó mivolta (amiből a filmnek még a vizuális kliséket sem sikerült megfelelően-megnyugtatóan átültetnie, ha célja volt egyáltalán – bár lett volna, azzal legalább eye-candy-vel szolgáltak volna) mennyire meggyőző, mindenesetre a film sem narratíva, sem vizualitás terén nem tűnik még csak távoli rokonnak sem, pláne nem egy egészséges tech-noir-nak, amit a téma posztulálna.

A tűzszekér újra száguld

Star Trek Őszintén szólva nekem nagyon kimaradt a trekkiség, mert akárhányszor is láttam sorozatbéli epizódot, vagy éppen valamelyik (fogalmam sincs, melyik) moziba szánt verzióját, valahogy mindig idegen terület maradt. Gyerekkoromból annyi maradt meg, hogy moralizálgatnak, komoly arccal néznek, nincs benne semmi humor, és állandóan nagyon camp cuccokban lófrálnak, amikor pedig végre kimásznak a stúdióban felépített kutricájukból (borzalmasan zavart a klausztrofób megvalósítás), terepidegenként jobbítják a világot a lehető legidétlenebb módokon. Ezért soha nem is hozott lázba az egész: a főbb elemekkel és karakterekkel persze tisztában voltam, de a távirányítóért sem nyúltam soha, hogy ha netán egy másik csatornán valahol felbukkant a Star Trek – egyszerűen nem érdekelt. Erre jön J. J. Abrams, és a saga-t beleteszi egy maximális fokozatra pörgetett mixerbe, megfűszerezi humorral, szünetmentes akcióval és persze nagy költségvetésű látványkészlettel, majd a produktumot egy szerethetően retrós körítéssel tálálja – és nyer! Az új Star Trek ugyanis egyszerre a kor gyermeke és minden fricskája ellenére (vagy éppen ezért) tiszteletteljes főhajtás az elődök és a kulturális tényezővé vált univerzum előtt.

Dráma a Holdon, avagy a klónok nem háborúznak

Moon A Moon című film egy már régen nem létező ember klónjainak öntudatra ébredéséről, és a saját halálok megéléséről, elfogadásáról szól, amit persze szépen sci-fi köntösbe is öltöztettek, nehogy véletlen túlságosan megülje a kedves néző gyomrát, nehogy túlságosan is traumatikusan hasson. Sam Rockwell egy személyben jeleníti meg három önmagát, és talán abból lehet lemérni színészi kvalitásait, hogy egy pillanatra sincs jobban hiányérzetünk, mint amennyit maga a film egyébként kontextusként megkövetel. Az egész vállalkozásban egyébként a szerénység és az ötletes megvalósítás a legmegkapóbb: semmi arcba tolakodó CGI effekt, semmi grandiózus jelenet – minden azt sugallja, mintha egy jövőbéli lét unalmas mindennapjaiba csöpentünk volna bele, annak minden monotonitásával és magányával együtt. Rendkívül jól sikerült megalkotni a film rideg atmoszféráját, ami kifejezetten hangsúlyozza Rockwell játékának legapróbb rezdüléseit is. A Kevin Spacey hangjával felvértezett Gerty nevű robot rémisztően akkurátusan tartja magát a robotika törvényéhez, sok esetben már-már ijesztő is higgadt eltökéltsége, ami mondjuk minimum Hal-re emlékeztet, mégis emberivé tud válni a film végére. Nyálas happy endről és a szétzilált, talán sosem volt család (Sam családja, akiket már több, mint egy évtizede nem látott, és akikkel – a gonosz Cég zavaró eszközei miatt – soha nem is tudott élőben kommunikálni) egyesüléséről, nagy leleplezésről, vagy bármi, tipikusan hollywoodi – és egyben végtelenül és végérvényesen felszabadító momentumról – nem tudok beszámolni, és csak áldani tudom a film készítőit, hogy bevállalták ezt a konstrukciót a box office kontójára. Vigyázat, gondolkodós, de nem durván moralizálós sci-fi!

Űrlényesdi a kilencedik kerületben

District 9 A District 9 olyan erősen kezdett a mozin kívül, hogy őszintén szólva félő, hogy – sok más hasonló esetben is – mire a néző beül a székébe és vászonra emeli tekintetét, nem marad más, csak a marketing morzsák utóíze. Bár a Johannesburg fölött ragadt és gettósított idegenek története nem az évszázad filmje, kétségtelenül frissen hat és elgondolkodtat – mindamellett, hogy ügyes sci-fi akciófilmként is nagyszerűen funkcionál. Az ötlet maga zseniális: jönnek az UFÁ“-k, jön a csúcstechnika is, de valami nagyon elromlik, így az űrhajó épp Dél-Afrika egén dekkol, míg az idegenek jobb híján kénytelenek élelem után nézni – és ennek már 28 éve. Azóta csak eszkalálódik a probléma, és a District 9 elnevezésű körbezárt gettó nem kis fejtörést okoz a felügyelő szerveknek. Át is akarják költöztetni az idegeneket az áldatlan állapotokat felmutató területről egy Johannesburgtól távolabbi táborba (ez lenne a District 10, és nagyon félek, hogy lesz folytatás…), de a mozgósítás közben – ahogy sejteni lehet persze – nem éppen parányi probléma adódik. A(z ál)dokumentarista alapstílusban fogant mű ügyesen és nem hivalkodóan ötvözi a realista, híradásokra és interjúkra alapozott cselekményleírást a látványos, de túlzásba egy pillanatig sem vitt, vizuális effekteket felvonultató sci-fi elemekkel, így még a kettő átjárásakor keletkező kérdőjeleket is meg lehet bocsátani Neill Blomkamp csapatának. Én legalábbis elnézem.