Még az év elején lelkendeztem egy sort Mohsin Hamid Az utolsó fehér ember (Ford. Pordán Ferenc, szerk. Dragon-Túry Melinda, Jelenkor, 2024) című regényéről, ami valamiért nagyon beakadt, így több nekifutás alkalmával is kattogtam-kattogtunk rajta, mígnem Takács Mónikának, a Művészet és pszichoanalízis sorozat szerkesztőjének-szervezőjének köszönhetően végül egy nyilvános előadás kerekedett belőle. Készült róla felvétel, így alább megtekinthető a teljes anyag – alatta pedig felvázolom, miről is volt szó, milyen tematika alapján építettük fel az előadást.

• Először elhabogom, miért is éreztem úgy, hogy erről a szövegről beszélni/írni szeretnék, és arra kellett rájönnöm, hogy azért, mert olyan kérdések és témák sorozatát tárja elém, amikkel már nagyon régóta bíbelődöm, sőt, visszakerestem, és életem egyik első komoly tudományos konferenciáján egy filmelemzés kapcsán (Az angol beteg) majdnem konkrétan ezt az elméleti-kritikai keretet működtettem.
• Ezt követően Melinda bemutatja a szerzőt és munkásságát, hiszen Hamid kicsiny hazánkban sajnálatosan kevéssé ismert.
• Beszélünk egy kicsit a karakterek nevéről is, hiszen alapvetően beszélő nevekkel van dolgunk: Anders nevéből kihallik az „others” és a görög άνθρωπος kifejezés, és valóban, önmagát is Másikként fogja fel, a bőrszín változása alapvetően billenti ki őt ontológiai stabilitásából. Oona neve a latin „una” eredethez köthető, ami „egyet”, egységet jelent – ezt hűen tükrözi az a folyamat, ahogyan az ő átváltozása végbemegy.
• Az első nagy tematikai blokk a „bőr-én” fogalma köré épül: Sigmund Freud korai elképzeléséből indulunk ki, aki az egót/ént elsődlegesen testi eredetűként definiálja; erre épül aztán Didier Anzieu „bőr-én” fogalma, ami egy pszichés burkot képez a szubjektum számára. Jay Prosser szerint pedig a bőr nem pusztán egy közvetítő membrán, hanem saját emlékezettel bír, ami alapján a szubjektum narratívája konstruálódik.
• Ezen felbuzdulva alkottam meg a dermagraphesis kifejezést (a görög δέρμα és a γράφησης, vagyis a bőr és az írás szavakból építkezve), ami számomra leképezi, hogyan kapcsolódik a szubjektumok bőr-énjének változása, ezzel párhuzamosan milyen cselekmény zajlik, és mindez hogyan formálódik retorikai, szövegi szinten.
• A második tematikai blokk a tükörről szól: az álom möbius-szalag jellegéből indulunk ki, ahonnan eljutunk Jacques Lacan tükör-stádium fogalmáig, amihez Michel Foucault heterotópia elképzelését is társítom.
• Ide tartozik még az intimitás kérdése (mind a szubjektum saját magával való kapcsolata, mind pedig az interperszonális kapcsolódások tekintetében), ami önnön elidegenedésük folyamán extimitássá alakul (szintén lacani fogalom).
• A harmadik, záró tematikai egység a ritmus: itt a szövegi ritmusból kiindulva, Northrop Frye eposzi és prózai műfaji definíciói alapján bizonygatjuk, hogy Hamid szövege egy sajátosan lüktető ritmussal bír, ami a textualitáson túl tökéletes leképezése annak a pszichésen formált ritmusnak, amiről Nicolas Abraham (avagy Ábrahám Miklós) is ír, és ami összekapcsolja a belső, pszichés folyamatok alakulását, a cselekmény szekvenciáit, valamint a szöveg retorikáját.
• A három (bőr, psziché és szöveg) így a szemünk előtt hozza létre azt, amit korábban dermagraphesisnek neveztem el: a textus maga válik az olvasható bőrré, ami a pszichés mechanizmusok és folyamatok leképezése.