Joyce / hipertext / Joyce

Kaptam egy linket (köszi, Lilla!), aminek tartalma arra utal, hogy James Joyce leginkább értelmezhetetlen enigmatikus műve, a Finnegan ébredése (Finnegans Wake), milyen szépen megtalálja helyét a jelenkor digitális interfészein, és érdekes módon nem csupán akadémikus érdeklődést képes kiváltani, hiszen szép számmal akadnak olyan olvasók, akik nem adják fel, és új módokon igyekeznek kicsiholni valamiféle megértésfélét a mű szövegének ilyen-olyan olvasásából. A cikk megemlíti, hogy van nem is egy Twitter-fiók, illetve közösségi zenei projekt, amelyek mind alternatív olvasatokat próbálnak előhozni, ezzel persze életben tartva Joyce szövegét. A számomra legnyilvánvalóbb megközelítési lehetőség azonban mintha nem bukkant volna föl eleddig (könnyen lehet, hogy azért mert vagy megvalósíthatatlan, vagy iszonyatos munka és kutatás eredményeként jöhetne létre – vagy épp ezt követően bizonyulna megvalósíthatatlannak): ez a hipertextes adaptáció. Annak kapcsán ugrott ez be, hogy a legutóbbi konferenciázgatásom közepette, Wrocławban volt szerencsém találkozni, és igen sok időt átbeszélgetni Michael Joyce-szal, a hipertext nagyapjával, ahogy őt szeretetteljesen emlegetni szokás, és borzasztó revelatív volt, amint az első, úttörő műről, az afternoon: a story regényről beszélt. Az az érdekessége, hogy kizárólag digitális platformon és interfészen olvasható, szövegtömbökből komponált, multi-lineáris narratíva, aminek elképesztő kombinációs és elágazási lehetőségei elvileg bonyolítják a szövegbéli navigációt, ám varázslatos módon az alap cselekmény nem bomlik meg oly módon, hogy az egész olvasat értelmezhetetlenné váljon.

A két példát összefűzve azon tűnődtem el, mi van, ha James Joyce (a két Joyce modernistábbika) valójában egy olyan hipertext regényt készített el akkor, amikor nemhogy a hipertext, de még a gondolata sem fogalmazódott meg, ami igazából csak abban a digitális közegben tud kibontakozni és működni, amiben Michael Joyce (a két Joyce deklaráltan hipertextuálisabbika) elkészítette az afternoont? Ha Roland Barthes lexiás-kódos (vö.: S/Z) metódusát vesszük alapul – aminek hatása letagadhatatlan az afternoon kompozíciójában – és a Finnegan ébredését szövegtömbökre vagdosnánk, majd megalkotnánk egy navigációs hálózatot, több leágazási lehetőséggel minden egyes blokknál, akkor talán kiderülhetne, hogy a két Joyce modernistábbika vajon nem volt-e már eleve hipertextuálisabb is. Brutális magnitúdójú projekt bontakozik ki a szemem előtt, amihez lehet, hogy egy élet is kevés lenne, de semmivel sem tűnik nagyobb botlásnak, vagy bitangabb olvasatnak, illetve megközelítésnek, mint egy újabb értelmezést így vagy úgy indokolgatva elővezetni.