A minap az egyik fotós Facebook-csoportban szigorodtak a szabályok: tilos feltölteni mesterséges intelligencia (MI) által létrehozott, fotórealisztikus képeket, merthogy egy fotográfiával foglalkozó felület nem adhat helyet ennek. Ebből kis vita kerekedett, hiszen a jelenkori képalkotás már eleve szoftverfüggő, és mivel a szoftverek egyre jobban támaszkodnak olyan módszerekre, amelyek az MI projekt valamiféle ágai (pattern recognition, deep learning, neural networks stb.), kérdés, hol lehet meghúzni a határt a modern fotografikus eljárások és a kifejezetten MI-megoldások között. Mielőtt végleg elhessegetnénk a kérdést, gondoljunk csak arra, hogy egy MI-generátor is a már meglévő fotók alapján, azokat kielemezve, részleteit felhasználva tud fotónak tűnő képeket kreálni, vagyis ha úgy vesszük, az alapvető eljárás (végy egy fotót, majd szoftver segítségével dolgozd ki) alap algoritmusában vajmi kevéssé különbözik a professzionális fotográfus munkafolyamatától. 

Ontológiai kérdést feszeget ez a simának tűnő megkülönböztetés, és iszonyat messzire vezet, hiszen újra szembesülünk a “Mi a fotográfia?!” felhörrenés alap aspektusaival. A nagy klasszikusokhoz fordulhatunk ugyan, ám többnyire nem a médium technológiai mibenlétével traktálják az olvasót, sokkal inkább esztétikai vagy társadalomelméleti, netán szemiotikai vagy fenomenológiai kérdéseket boncolgatnak, ami az ontológiai felvetést nem karcolgatják, hiszen adottnak tételezik a fotográfia mint médium létét.

Mielőtt azonban nagyon belefeledkeznénk ezekbe az égető kérdésekbe, nézzük, mi is az MI-generált kép. Korunk egyik vezető digitális kultúra teoretikusa, Lev Manovich, a Facebookon osztotta meg nemrég, milyen képeket “készített” az MI segítségével, majd az emlékezet technológiájára kérdezett rá: saját, arra irányuló vágyát élte ki az MI-képek segítségével, hogy vizualizálja a Szovjetunióban eltelt iskolaéveinek hangulatát, képi világát. A generált képekkel szemben így nem a hagyományos értelemben vett, dokumentarista igényű, fotórealisztikus ábrázolást, illetve az ábrázolás pontosságát jelölte meg feltétlenül fontos igényként, csupán saját impresszióinak és emlékképeinek kívánt valamiféle vizuális kifejezésmódot találni. Még pedig azért, mert a hatvanas-hetvenes évek moszkvai iskolában töltött éveiről vajmi keveset lehet az internet archívumaiból visszanyerni: bármily feltérképezhetetlennek is tűnik ez a folyamatosan gyarapodó adatbázis, olyan jelentős vakfoltokkal bír, amit a hagyományos médiatechnikai archívumok sem képesek lefedni.

A társadalmi tér leképezhetőségének problematikája nem újkeletű – ám talán mostanra jutott el a technológia arra a szintre, hogy a hiányzó szeleteket valamiképp pótolni tudja. Ahogyan a társadalmi fejlődés által generált archeológiai logika egyre több réteget fed el (gondoljunk csak a Manovich által példaképpen hozott New York példájára, ahol az eredeti őslakosok által kultivált területre épült Manhattan: gyakorlatilag visszakereshetetlen, hogyan épült fel, miként létezett az a terület a mostani állapot előtt), egyre égetőbb szükség lenne az újraszintetizált képekre és vizualizációkra, hogy megérthessük az adott tér működési logikáját. 

Ezekre léteznek múzeum-jellegű megoldások, ám mi a helyzet – kérdezi Manovich – a saját, individuális emlékképekkel és képzetekkel: a privát szféra térben képezhető, kollektívval kapcsolódó vizualizációival? Hogyan segíthetnek ezek a képi tartalmak a társadalmi emlékezet kiterjesztésében, a hiányzó részek kitöltésében? Egyáltalán miként viszonyulnak-viszonyulhatnak ezek a vizualizációk a dokumentarista igényű képi archívumok által megőrzött és fenntartott képi emlékezettárakhoz?

Hozzátehetjük, amit Manovich maga nem jelez: talán ezek az individuális képzettermékek jelenthetik nagyobb skálán mozogva a hiányzó társadalmi “tér-képek” azon foltjait, melyek képesek a kollektív emlékezetet is életben tartani, de legalábbis fontos adalékkal kipótolni (gondoljunk csak az egyedülálló Fortepan gyűjteményre, amelynek feldolgozása alkalomról alkalomra meglepően érdekes képet fest egy-egy korszakról vagy éppen témáról, attól függően, hogy az archívum kurátorai mire kíváncsiak). Manovich meglátása arra apellál, hogy a személyes a közösségi részeként nem csupán a jelenkor létélményét képes archiválni, hanem például az MI képalkotó technológiájának fejlődésével időben (és térben) visszafelé is jelentős eredményeket érhetünk el.

Mindebben érdekes mód a fotografikus képet látja a legkiválóbb eszköznek – talán azért, mert a jelen számítástechnikai kapacitása ezt a vizuális emékőrző formátumot tudja a leghatékonyabban kezelni. A fotografikus kép társadalmi megítélése születésétől kezdve kétes, hiszen egyrészt könnyedén megbízunk a kép által közvetített információban, másrész a kép inherens manipulációs tulajdonságait ismerve folyamatosan gyanakszunk is a valósághoz való viszonyát tekintve.

Az MI képgeneráló projektek ezt az ambivalens viszonyrendszert a végletekig felerősítik, hiszen míg a klasszikus értelemben vett fotográfia mindig az objektív előtt feltárulkozó világ leképezésének lehetőségét adja a kezünkbe, addig az MI semmiféle, hagyományos, fizikai kiterjedéssel rendelkező, a fizikai valósággal bármiféle kapcsolatot teremtő képalkotó eszközt nem tételez. Legalábbis közvetlen formában nem: a képgenerátorok algoritmusai ugyanis kiterjedt képi adatbázist használnak minden egyes kép elkészítésekor, számtalan esztétikai és kompozíciós beállítást figyelembe véve. Mindez azt sugallja, hogy ezek az algoritmikus vizualizációk valamiképp továbbra is a fotográfia eszköztárából merítenek, vagyis – bár talán sokak számára vonzó elképzelésnek tűnhet – korántsem haladják meg a fotográfia eszköztárát vagy módosítja a médium lehetőségeit, sokkal inkább más irányba tereli a képalkotás irányát. 

Mindennek ellenére a szoftveres képkidolgozás egyre mélyebben szövődik össze az MI-projektek különböző formáival, így e két, jelen pillanatban talán ellentétes pólust célzó fotografikus képalkotási metódus a jövőben több ponton is keresztezi egymás útját, így valószínűsíthető, hogy a médium specifikumaira vonatkozó kérdések, vagyis a fotográfia mivoltát firtató értekezések kora köszönt be újfent.