Spreadable Media

Jó hír a Henry Jenkins fanoknak, hogy hamarosan megjelenik a Convergence Culture néhány meglátását, gondolatát tovább boncolgató új, sok-sok szerzővel készült Spreadable Media, aminek hívószavai között találjuk a mémeket, a vírusokat, a web 2.0-t és a befolyásolók fogalmait is – persze rendesen megráncigálva, kritikai perspektívából kapjuk mindezek újragondolását olyan kontextusokban, mint a turkálós ruhák globális kérdése vagy a […]

Háromdé

3D Megállíthatatlanul jön a három dimenziós szórakoztatás, és nem kell túl nagy jósnak lenni ahhoz, hogy megtippeljük, nagy valószínűséggel most tényleg elérkezett a változás, most valóban jön a folyamatos, fokozatos átállás. Merthogy a 3D korántsem új találmány, és a mozi már rég foglalkozott vele (az ötvenes évektől), leginkább persze a televízió térhódítása ellenében vetette be, a nézők visszacsalogatását célzandó. Nem jött be, legalábbis nem hozta azt az eredményt, amit a mélyponton lévő filmipar előzetesen elvárt a technológiától. Látványos, bár drága; élvezetes, bár macerás – szemüveg kell hozzá, projektor, stb., vagyis már megint befektetés. A hatvanas éveket követően aztán le is csendesült a 3D-ről szóló híráradat, nem is nagyon készültek filmek ezzel a módszerrel, legalábbis egész estés játékfilmek nem igazán, és igen sokáig jegelte a projektet Hollywood is (bár a 80-as években volt egy kis reneszánsza). Mostanra azonban úgy tűnik, a technológiai akadályok egyre kevésbé akadályok, és a világon elég 3D vetítőtechnikával ellátott mozi létezik már ahhoz, hogy megérje 3D-s verziókat készíteni egyes, főként persze sikerre ítélt filmekből, vagy – ahogyan az Avatar példája is bizonyítja – egyenesen erre tervezni projekteket. Önmagában azonban a mozi már nem tudná ezt a technikát olyan szinten bevezetni, amelynél megérné a gyártás is – és most a rivális mediális aréna sokkal inkább partner lehet, mint valaha!

Amerikanisztika Stephen Fry vezérletével

Stephen Fry in America - © Westpark Pictures/Vanda Vucicevic Már írtam arról, hogy Stephen Fry végigutazta az Egyesült Államokat egy londoni taxival annak érdekében, hogy egy dokumentumfilm keretein belül egyfajta szubjektív, ám mindenképpen széles látókörű, kulturálisan meglehetősen kifinomult képet rajzoljon az óriási országról. Mostanra sikerült is abszolválnom a BBC-n tavaly ősszel adásba került sorozat minden epizódját, és így már nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy nem csupán az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb dokusorozatát hozta össze Mr. Fry, és a megszokott, élvezetes stílusban, hol vicces, hol elgondolkodtató megjegyzésekkel tűzdelte meg viszontagságait, örömteli és bánatosabb pillanatait, de mindamellett olyan informatív és háttérinformációk tömkelegével megpakolt műsorfolyam ez, amely kötelező olvasmányként is ajánlható lenne amerikanistáknak. A hatrészes sorozat ugyanis nem egy átlagos turistafilm: Fry alapvetően kerüli a sokat mutogatott látványosságokat, és csak akkor megy el egy-egy ismertebb helyre, ha annak valami konkrét célja van. Inkább lemegy a Philadelphiában a szénbányába, vagy ellátogat Georgiába egy családhoz Hálaadás napján, mint hogy a Szabadság-szobor előtt pózoljon, és előre bemagolt, fontosnak gondolt információkkal traktáljon. Személyes kalauzként magyaráz, csípős megjegyzésekkel egészíti ki a kalandokat, ugyanakkor valami végtelen nyitottsággal áll minden újhoz, gyermeki kíváncsisággal próbál ki mindent, ami valamennyire is hozzásegítheti megérteni Amerikát.