Kondenzcsík mentén

Egek ura Ha valahogy magyaráznom kellene, mi alapján adom a voksom egy filmre, és mi alapján szapulok másokat (jellegzetesen konzekvencia nélkül), akkor talán úgy lehetne megközelíteni a kérdést, hogy azok a filmek tudnak megfogni, azok tudnak meggyőzni, elvarázsolni, “megvenni”, amelyek a lehető leghétköznapibb, legbanálisabb cselekménysort, pillanatot is úgy tudja megragadni és feldolgozni, hogy többé nem tudok a korábbi módon viszonyulni hozzá, mert szükségszerűen megváltozik maga a cselekmény/pillanat is a reprezentáció okán. Ezen gondolkodtam, amint George Clooney módszeresen pakolja a bőröndjét, ahogy húzza a zippzárt, ahogy egy táncba illő mozdulattal piruettre invitálja a csomagot. Jason Reitman rendező nem alkalmaz semmi CGI-effetet, nincs digitális kamera, amely a zippzár fogainak összekapcsolódását futattja le a szemünk előtt: kizárólag a vágás eszközével élve tud egyszerre komikus és végtelenül lendületes kontextust varázsolni, ami még magát a szájbarágós ismétlést is teljesen feleslegessé teszi. Reitman atmoszférája pedig nagyban kedvez a színészeknek is, akik visszafogott, ám rendkívül pontos játékkal hálálják meg az előkészítést, és a nagy rohanásban, a rideg, embertelen környezetben képesek embereket formálni egy-egy rezdülésükkel.

Bosszúból megfelelt

Törvénytisztelő polgár Klasszikusnak mondható kérdést feszeget a Törvénytisztelő polgár című film, mégpedig azt, hogy ha tudjuk, hogy mi az igazság, akkor a jog, amely az igazság védelmét kellene szolgálja, vajon miért ad sokkal több kibúvót az igazság ellenében, mint kellene, vagyis miért bástyázzuk magunkat körül mindenféle paragrafussal, ha azok ahelyett, hogy segítenének bennünket az igazság kiderítésében, védelmében, illetve a bűnös-bűnöző kellő fokozatú elítélésében, vagyis a büntetés megállapításában, inkább csak kiskapukat nyitogatnak lépésről lépésre, lehetetlenné téve a bizonyítást? Vannak olyan filmek, amelyek ezt a triviális, ám mindenkit foglalkoztató kérdést meglehetősen cizelláltan igyekeznek feltárni, és vannak olyanok is, amelyek slendrián módon, a tematika leple alatt valami olcsó, morális tónussal átitatott mócsingot próbálnak lenyomni a néző virtuális nyelőcsövén – a Törvénytisztelő polgár valahol a kettő között ingadozik, néhol ígéretes, néhol borzalmasan slendrián jelenetekkel előhozakodva. Mert mindamellett, hogy kifejezetten ötletes és jól átgondolt bosszúhadjáratot tár elénk a film, a rettentően bugyuta és agyonjáratott klisékkel és a feltűnően inkongruensre sikerült karakterizációval sajnos középmezőnybe húzza vissza a történetet, amin az sem segít, hogy Jamie Foxx folyamatosan ráncolja a homlokát.

Férfias játék

A bombák földjén Igaz, még 2008-ban készült, de leginkább – előrebocsátom, teljesen méltatlanul – az ex-férj (Cameron) nagy dobása (Avatar) és a nagy dobásnak prognosztizált díjeső elmaradása kapcsán kezdtek el beszélni A bombák földjén című, Katheryn Bigelow által rendezett filmről, pedig mindkét alkotást abszolválva inkább fordítva lenne jogos előhozakodni a vélt magánéleti rivalizálással, ugyanis nem egy ligában játszik a két film. Bigelow számomra már A halál napjával meggyőzött arról, hogy nem csupán érti a dolgát, de megvan benne az a bizonyos szikra, amitől a legpuritánabbnak tűnő jelenetszerkezetet is úgy tudja megcsinálni, mint kevesen, de az általam nem különösebben kedvelt háborúsdis-irakis műfajhoz is sikerült most olyat hozzáadnia, aminek majd’ minden beállításáért érdemes kapaszkodni a székben. Merthogy kapaszkodni kell: olyan feszültséget teremt pillanatok alatt, hogy csak a film közepére érvén enged a tempóból, ahol érzésem szerint egy kicsit túlságosan is elengedi a gyeplőt, és a pattanásig feszült, megdöbbentő óra után az ember már szinte megőrül attól, hogy semmi nem történik. Lehet, hogy ez volt a cél persze, tekintve a felütést, amely a háború addiktív mivoltát jelöli ki tematikának, így szerencsére lemondhatunk a szokásos, kötelezőnek mondható moralizálásokról is: talán mi magunk is belekóstolunk abba az adrenalinlökettel kibélelt függésbe, ami hősünket vezérli. Szóval ettől a látszólagos ritmusvesztéstől vagy aránytalanságtól eltekintve Bigelow olyan klausztrofób teret képes létrehozni a sivatag kellős közepén, amiért máris díjat érdemelne, és olyan kitűnő érzékkel tartja fenn a süket feszültséget, hogy az már-már félelmetes.

Bábútlanítás

Hasonmás

Bábu vagy, nem te lépsz,
valaki irányít.
Jól vigyázz, mi lesz majd,
ha megun és leállít?
Elszakad, elszakad
a zsinór, és leülsz.
Jól teszed, ha talpra állsz,
és mielőbb menekülsz.
(KFT: “Bábú vagy”)

Napjaink egyik legfelkapottabb témáját próbálja meg feldolgozni illetve sajátos megközelítésben tálalni a Hasonmás (Surrogates) című dolgozat, amely nagyjából arra vállalkozik, hogy egy logikát több tekintetben is nélkülöző narratívát kreál agyonjáratott kliséhalmokból, hátha Bruce Willis régi fénye megcsillan annyira, hogy minél többen meg is fogják nézni a filmet. Hát, nem nagyon csillan itt semmi, vagy inkább a semmi csillan meg: átgondolatlan, mind cselekményesítésben, mind diegetikus világát tekintve is összecsapott munka kerekedett Jonathan Mostow irányítása alatt, amely megelégszik azzal, hogy a összegyúrja a Mátrix alapötletét a Szárnyas fejvadász némely problematikájával, de nemhogy nem ad hozzá semmit, még értelmezni, pláne átértelmezni sem tudja azokat. Nem tudom, mert nem ismerem, a film alapjául citált képregény film noir stílre hajazó mivolta (amiből a filmnek még a vizuális kliséket sem sikerült megfelelően-megnyugtatóan átültetnie, ha célja volt egyáltalán – bár lett volna, azzal legalább eye-candy-vel szolgáltak volna) mennyire meggyőző, mindenesetre a film sem narratíva, sem vizualitás terén nem tűnik még csak távoli rokonnak sem, pláne nem egy egészséges tech-noir-nak, amit a téma posztulálna.

Mennyeibb teremtmények

Komfortos mennyország Peter Jackson munkásságában úgy tűnik, van egy olyan tematikus pont, amihez visszatér, valami olyasmi, ami vélhetően sokkal többet elárul tehetségéről és érdeklődéséről, mint bármelyik nagyszabású vállalkozása, amiért a széles tömegek megismerhették a nevét, és amiért továbbra is emlegetik, ez pedig a leány psziché boncolgatása. Személy szerint én a Mennyei teremtmények című kiváló film kapcsán találkoztam először a nevével, így amikor tudomásomra jutott, hogy a Komfortos mennyország (The Lovely Bones) című sikerkönyv adaptációjába fog, számítottam rá, hogy valami szokatlan várható, legalábbis abban a tekintetben, hogy a mindenféle horrorszerű kötelező kellék helyett valami psziché mélyén történő turkálás veszi kezdetét, mégpedig nem akárkinél, hanem régi témájának megfelelően egy kamaszlány traumájában. Pontosabban halálában. Ugyanis a Komfortos mennyország arról szól, hogy egy halott lány hogyan kíséri figyelemmel azt, ahogyan a családja próbál tovább élni nélküle, valamint hogy a szomszédban lakó sorozatgyilkos mire készül. Valójában kliséket, érzelmes jeleneteket, sok esetben – úgy tűnik legalábbis – szándékoltan túláradóan giccses képeket és beállításokat kapunk, néhol egy kicsit hosszúra nyújtott taglalással, ám valami furcsa módon mégis képes működni az egész, mégis képes magába szippantani. Persze lehet azt is mondani, hogy az irodalmi társ mondatai azok, amelyek tulajdonképpen működtetik az egészet, de tegyük hozzá, hogy Jackson igen ügyesen válaszotta ki azokat az arcokat, amelyekhez a mondatok kötődnek, és kiváló érzékkel oldja meg azt, hogy a szavak és az arcok ne csupán összekapcsolódjanak, de egymás metonímiáiként is funkcionáljanak.

Igazából nem szerelem

Valentin nap Ha jön a Valentin nap, akkor ma már teljesen nyilvánvaló, hogy négy iparág nagyon rákészül: ott vannak ugye a virágárusok, a plüssállatgyártók, a csokigyárak, na és persze Hollywood. Ahogy a Valentin nap című opusz ezt tökéletesen mintázza, évről évre, egytől egyig sikerül hozni a csömört, az ötlettelenséget, az erőltetett izzadtságszagot szerelemszagot. Hollywood most egy régi varázslóját, a rózsaszín álmokat egykor önreflexív módon feltáró Garry Marshall-t hívta segítségül, nyilván azzal az ukázzal, hogy ugyan nézze már meg angol kollégái Igazából szerelem című durranását, mert valami olyat kéne most gyorsan összehozni most, hogy esik a hó, az Avatar is féllábbal már kifelé kandikál a mozikból, és egy csomó sztár egyébként is epedve várja, hogy valami csavaros-szerelmes-vígjátékosban mutassa meg, milyen vicceset is tud alakítani, ha akar. Nos, Marshall nyilván megnézte az angol elődöt, azt megpróbálta ráhúzni magnum opus-szára (ti. Pretty Woman), és … hát ennyi sikerült. Merthogy mondjuk ki, a Valentin nap kínos produkció, még akkor is, ha azok a bizonyos önreflexív gesztusok most direktben ugyan, de mégiscsak mosolyt képesek csalni a néző orcájára.