Film/színház

Mesterdetektív Kenneth Branagh már többször megpróbálta filmes közegben megvalósítani elképzeléseit, pláne ha W. Shakespeare adaptációiról volt szó, ám amellett, hogy többször sikerült is emlékezetes momentumot celluloidra vinnie, mindig ott van mesterkedéseiben a színház. Nincs nekem semmi bajom a színházzal, mindaddig, amíg színháznak is gondolja magát. Ám abban a pillanatban, hogy megjelenik a kamera, egy alapjaiban más szerkesztési logika kell, hogy életbe lépjen annak érdekében, hogy a kibontakozó történet filmként tudjon funkcionálni. Ilyenkor persze arra szoktunk gondolni, hogy ha már kamera és vágás van, máris filmszerűvé válik minden – de ez nem így van, és Branagh Mesterdetektívje ennek ékes példája. A rendező odáig elmegy, hogy erőltetetten olyan nézőponti beállításokat alkalmaz, amelyek mintha túlzottan is figyelmeztetni akarnák a nézőt arra, hogy amit most lát, az nem lehet színház. Pedig az. Nem rossz színház, meg kell hagyni, hiszen a remake remek lett, ha lehet ezzel a bugyuta szójátékkal élnem. Élvezetes kivitelezés, zseniális – bár néha kissé túljátszott – alakításokkal, néhol egészen ígéretes képi megoldásokkal, ám sajnos megmarad minden az ígéret szintjén.

Traumákkal a csúcsra

Gettó milliomos A Gettó milliomos című film kapcsán olyan sokszor elhangzott a Bollywood kifejezés, hogy az ember már tényleg várja, hogy mikor vált a film bollywoodiba, de persze nem teszi, ugyanis egyszer és mindenkorra értsük már meg, hogy csak azért mert Indiában játszódik egy film, és netán még indiai karakterekkel is van tele, még egyáltalán nem lesz se Bollywood, de még Tollywood, Kollywood, vagy Sandalwood sem (hogy miről beszélek, azt Réka megírta az Encounters erre vonatkozó fejezetében)! És nem is kell annak lennie – elég, ha kitűnő film, ami lebilincselő, kellően keserédes történettel, páratlan látvánnyal, és persze – többnyira – megfelelő módon adagolt akcióval köti le a figyelmet. A népmesei legkisebb fiú története, aki minden viszontagság ellenére (vagyis inkább éppen ezért) elnyeri álmai királykisasszonyának kacsóját, mindig és minden körülméynek között működni látszik (gratula Propp bácsinak), pláne ha sikerül az egészet megfelelő, de nem túltengő kultúr-specifikus jelrendszerrel felturbózni – és Danny Boyle érti a dolgát. Áœgyesen játszik a flashback tachnikával, amely a történetbeli hézagok kitöltése mellett a sikerszéria magyarázatául is szolgál egyben – még akkor is, ha néha igazán pörgethetne egy kicsit. A 120 percből – szokásos nyűgöm ez – simán 90 percre faragtatnám a film hosszát, mert időközönként kifejezetten nyögvenyelőssé válik egy-egy jelenet, de azért ez igazából megbocsátható jelen dolgozat esetében, hiszen összegészében kárpótol bennünket az alkotás.

Mostanában láttam

A vizsgaidőszak lassú (nagyon lassú) lecsengésének megfelelően a héten és azt követően a hétvégén elkezdtem átállni filmnézegetős üzemmódra, így hirtelen annyi filmet láttam mostanság, hogy lehetetlen lenne külön beszámolni róluk – és persze nem is feltétlenül érdemes. Az érdekessége a filmáradatban való pancsolásnak talán annyi, hogy a magyar filmek kimagaslóan jók voltak hollywoodi társaikkal szemben (persze szubjektív válogatásról van ehelyütt szó, tehát semmiképpen nem mernék trendekre következtetni). Még múltkor abszolváltuk a Kaméleon című Goda Krisztina által elkövetett dolgozatot, ami meglepően jól sikerült (szokásomhoz híven ezt a filmet sem a legnagyobb hype jözepette láttam), sőt, kifejezetten élvezetes alkotás. Ha Nagy Ervin alakítása nem lett volna ennyire szenvtelen, talán pergősebbre, élménydúsabbra sikeredik – de az is igaz, hogy akkor a kaméleonság maga kerül veszélybe, hiszen csakis ezzel a langyosvíz jellegű figurával lehet feltűnésmentesen beépülni mindenféle környezetbe. Mindenesetre ehhez képest a megtekintett álomgyári filmek (köztük pl. a Nők, a többire meg már nem is nagyon emlékszem…) alulról súrolják a nézhetőség kritikus határát. Az Amikor megáll a Föld dolgozatát a minap kettesre értékeltem, de csak a nagyon zöld üzenet és a vizuális megoldások, illetve leginkább az óriás robot miatt, máskülönben eleve bukás. Aztán a hétvégén jött még három film: a Zsenikém – Az ügynök haláli, A mágus és A nyomozó, amit aztán tegnap A felolvasó követett. Menjünk szépen, sorban.

Az ufók nem politizálnak

Amikor megállt a Föld Egy pillanatig nem tudott sajnos megijeszteni vagy akár elgondolkodtatni az Amikor megállt a föld című remake, pedig nagyon akart ijesztgetni (talán épp ezért a sikeretelenség). Valószínűleg az is közrejátszhatott, hogy a bolygónkért aggódó ufós figurák indíttatása teljességgel irreális, jövetelük indoklása nevetséges, és maga az emberi faj megsemmisítésére tett kísérletük (majd az azt követő átgondolás) is nélkülöz bárminemű logikát (márpedig ufós barátaink mégiscsak kíéletlen logikájukra támaszkodnak, mint tudjuk). Merthogy az 1951-ben készült film minden esetlenségével együtt is teljesen érthető és ha akarom, ilyesztő üzenettel lepte meg a nézőt, aki a hidegháború kontextusában nagyon is tudta, miről szól ez a sci-fi-be burkolt történet. Az ideológiai illetve politikai felhangokat és utalásokat egy zöldesített zagyvaságra lecserélni még akkor sem feltétlenül szerencsés, ha maga az erőltetett és ezerszer agyonrágott “üzenet” egyértelmű, és mindenki azonosulni is tud vele. És persze, örülnék én egy rendes “zöld” sci-fi-nek, de néhány alapvető kikötésem lenne, amelyek között valahol az első helyen szerepelne az, hogy találjanak már ki legyenek szívesek egy épkézláb érvrendszert a cselekményhez, a másodikon meg valószínűleg az, hogy ha már jönnek a szerencsétlen ufók, mert nem bírják cérnával, és nagyon meg akarják menteni azt a bolygót, ami valamiért hirtelen hihetetlen fontos lett nekik (mondjuk azzal a hihetetlen nagy intelligenciájukkal hamarabb is kapcsolhattak volna, de sebaj), akkor ne csak a szándék legyen már meg, hanem tényleg beszéljük ezt át, és ne rögtön pusztítással indítsuk a diskurzust annak ellenére, hogy kimondottan rühelljük ugye az erőszakot…

Amikor a televízió diadalmaskodik

Frost/Nixon Nem tudom, miért van az, hogy kifejezetten élvezetes témának tartom általában az oknyomozós újságírás megannyi megnyilvánulási formáját, pláne ha filmről van szó, de így van ez már jó ideje. Éppen ezért Ron Howard filmje, a Frost/Nixon már az előzetes hírek alapján is felkerült a megtekintendő filmek listájára, és a díjeső a rengeteg fesztivál alkalmával csak abban erősített meg, hogy valami nóvum lehet ebben a filmben. A téma valószínűleg elég ismert (kommunikáció és amerikanisztika szakok környékén minden bizonnyal): Nixon lemond, megússza a felelősségre vonást, majd pár éves szünetet követően visszatérni szándékozik. Kapóra jön, hogy egy könnyed televíziós műfajokban edzett ficsúr, egy bizonyos David Frost éppen pénzt is ajánlana egy négy részből álló interjú sorozatra, amelyet a tervek szerint a volt elnök rutinosan irányítva arra használna fel, hogy tisztázza magát, és mintegy megtisztulva, helyreállt renoméval térhessen vissza a politikai csatározásokba.

Vatikáni sztori epifánia nélkül

Angyalok és démonok Csapjunk is a közepébe, és vizsgáljuk meg, miért sikerült közepesre Ron Howard filmje. Dan Brown regényének építkezésében a ciklikus ismétlődés a feszültség fokozását szolgálja, amit úgy ér el, hogy az egyes gyilkosságok között a kulturális, művészettörténeti és emberi háttér információkat és egyéb, a történet titkait felfedő morzsákat ügyesen adagolja. A film azonban megpróbálja mindezt egyben lenyomni a néző torkán, így az első néhány perc valójában gyorstalpalóként minősíthető, ami önmagában nem is lenne baj, ha nem lenne ugyanaz az információ unásig ismételve (pl. az illuminátusok bosszújának oka legalább tízpercenként elhangzik, hogy a legostobább néző se feledje, mi indokolja a vérengzést), és nem lenne az egész valami megmagyarázhatatlanul átlátszó – és éppen ezért a kezdettől fogva hamis – politikai korrektségbe öltöztetve. Az ifjú camerlengo (Ewan McGregor) ugyanis minimum tízszer elmondja, mennyire elhibázott döntésnek gondolja az illuminátusok hajdani üldöztetését, és valójában bocsánatot is kér érte az egyház nevében (minő felvilágosultság!), amiért cserébe persze mindenki meghatódik majd a végén az egyházfő és az eleinte teljesen unszimpatikusra vett figurába burkolózó (majd egy másodperc alatt az egyetlen hithű és igaz, jámbor, bölcs és jóságos katolikussá vedlő), Armin Müller-Stahl által megszemélyesített karakter győzelmén, és az egyház újjászületésén.