Egy puccs a sok közül

Valkűr Nem értek egyet azokkal a fanyalgókkal, akik a Valkűr című filmet egy lesajnáló, ám érdemben kibontatlan kritikával illetve máris a süllyesztőt emlegetik, vagy látatlanban ítélkezve minősítik nem túl hízelgőn Bryan Singer dolgozatát olyasféle megjegyzésekkel, hogy attól még nem lesz valami jó film, hogy brit színészek játszanak német összeesküvőket – sőt, a Tarantino-mozi hullámában fejét felütő, humorosnak szánt, ám szerintem inkább visszafelé elsülő beszólások (lásd: Brad Pitt), maximum jópofáskodó önreklámok, mintsem megfontolt fimtörténeti utalások. Ugyanis a Valkűr egy kifejezetten nézhető, nem túl innovatív, sztereotípiáktól hemzsegő, ám azokat klasszikusan jól működtető háborús film, amely két órájával kellemes kikapcsolódást ígér, pláne a háborús-összeesküvős filmek szerelmeseinek (ha vannak még ilyenek). Mást nem tud és nem is akar nyújtani. A filme elején hallható/látható dupla nyelvi megoldás sajnos azonnal csorbítja a láthatóan szépen, aprólékosan kidolgozott részletek által előidézett atmoszféra filmes csodáját, mert az először németül feltűnő cím, ami átalakul az angol fordítássá, majd Tom Cruise német narrációja, ami aztán a többiekétől jelentősen elütő amerikai angolba megy át, bizony jócskán kibillenti a nézőt, aki még éppen csak próbálkozik a diegetikus feloldódással. Ráadásul később sem tér vissza ez a nyelvi kettősség, tehát meglepő nagy öngól, rögtön az elején, és számomra egy picit kuszává is teszi a film átfogó koncepcióját is – már amennyiben van neki ilyen.