Budapesti összeesküvés, avagy az alternatív történelem tanulságai

Az ember akkor is szereti az összeesküvés-elméleteket, akkor is megborzong az aprólékosan összehordott történeteken, ha egyáltalán nem hisz bennük, pláne akkor, ha egyrészt saját környezetére vonatkoznak, tehát tud valamiképpen kapcsolódni a feltártakhoz, másrészt pedig – mint minden rendes összeesküvés esetében – ha a kiinduló ötlet, a történet magja rendelkezik némi valóságalappal is. Mindez hatványozódik, ha […]

A svéd modell

Egészen kellemes meglepetés azt látni, hogy egy svéd filmnek ekkora hájpja van, mint amit most A tetovált lány kapcsán észlelhetünk, de már az elején szögezzük is le: alapvetően meg is érdemli. Én ugyan nem látom éreztem azt a mindent elsöprő forradalmi újdonságot, amit többen is többféle megközelítésben emlegetnek, de egy nagyon élvezhető, kifejezetten profi munkát […]

Hidegrázás

Vakító fehérség

Az volt a tél
Szörnyű tél
Dimitrij legendát mesél
Hallgatom: Léna eltűnt egy hajnalon
Többé nem várt, s a trojka állt a friss havon
(Omega: Léna)

A szerencsétlen honi címadási gyakorlatéknt fogkrémreklámmá silányított megjelöléssel ellátott Vakító fehérség tulajdonképpen akár jó film is lehetne, ha ki tudná használni az Antarktisz atmoszférájának utánozhatatlan jegességét és klausztrofóbáját, és nem erőltetné a bináris oppozíciók geográfiai allegóriáját (Miami – napsütéses – izzadós – bűn versus Antarktisz – sötét – jeges/hóviharos – vezeklés/felépülés), és nem erőltetné a főhősnő misszióval párosuló terapeutikus célzatú önkétes száműzetésének értelmetlenségét. Sajnos azonban nagyon mondani akar valamit (mit?), és sikeresen felvonultatja a kelléktárban fellelhető klisé-rengeteget, mégpedig válogatás nélkül. Az, hogy már az elején egyértelmű, ki a jó lány és ki a rossz fiú, nem segít az ügyön, így a néző alig várja, hogy valami rendes hóvihar betemesse a helyszínt, vége szakadjon a szenvedésnek. A sztori érdektelenségét is bebiztosítják egy történelmileg tökéletesen átgondolatlan és hiteltelen apropóval (szovjet gyémántcsempészek, akik egymást gyilkolásszák a hidegháború kellős közepén, no és persze hol máshol, mint a Déli-sark környékén, nehogy számottevő populáció közelében zuhanjanak le?!), és logikai bukfencektől hemzsegő, ad hoc jelleggel kapcsolódó jelenetsorokkal spékelik meg – nem is tud becsületes thrillerként funkcionálni a film.

Hát így állunk

A dolgok állása Mindig is kedveltem az újságírós-nyomozós politikai thrillereket, főleg azért, mert agymunkára építenek a talmi szórakozást nyújtó mindenféle tűzerővel ellátott opuszokkal szemben, és mert az ítélet soha nem egyértelmű, legalábbis minimum két, de sokszor még több oldala van, vagyis sok-sok kis igazság (amelyek közül persze a perspektíva miatt egy mindig hangsúlyosabb a többinél). A dolgok állása meglepően jó ritmusban és szerkesztéssel nyit, elliptikusan építkezik, mi fenntartja a néző figyelmét és érdeklődését, ráadásul éppen annyit enged láttatni, amennyi továbblendíti a történetet és kellőképpen kíváncsivá teszi az embert. Ha egy kissé túlságosan is kliségyanúsan megjelenő Russel Crowe és egy hasonlatosan kliségyanús Ben Affleck vívja meg az ilyenkor szokásos csatáját és az új idők hangjaként feltűnik a nyomtatott sajtóval szembeni felületes bloggerina nem kevéssé kliségyanús (és meglehetősen sarkosan megrajzolt) Rachel McAdams is, akkor pláne kevés okunk lehet panaszkodni (főképp, ha ott van még támogatólag Helen Mirren, Robin Wright Penn és Jeff Daniels is). Jó arányérzékkel, kitűnő ritmussal és merész vágásokkal operáló filmre ülhet be a közönség, amely azonban sajnos annyira el is van foglalva a felépítéssel és a sztori tekergetésével, hogy a csattanó, a nagy reveláció kissé sekélyesre sikeredik.

Kiadott szoba Hollywoodban

Vacancy Antal Nimród hollywoodi rendezése, a Vacancy kitűnő motelben-maradós-gyilklós-rettegős zsánerdolgozat annak minden nyűgjével, kliséjével és kiszámíthatóságával, ugyanakkor hibátlan ritmusával feszültségével, atmoszférájával együtt. Működik, mégpedig nem is rosszul, és annál jobban, minél inkább tudja a néző, hogy most milyen variációk jöhetnek számításba egy-egy jelenet kimenetelét illetően. Az eleinte kicsit erőltetettnek tűnő videókazettás epizód ugyanis megteszi hatását: ha addig nem is sikerül a főszereplő párnak a maga oldalára állítania a nézőt, ha már az arcukba is üvöltenénk az első megállónál, hogy ne menjenek oda, mert… tudjuk, mi fog történni, ha egyszerűen bosszankodunk is a szokásos klisédarabkák szokásos módon történő összeragasztgatása miatt – együtt nézzük a videókat a motel szobájában, és ha nem is direktben, de nagyon is jól érezzük, hogy bizony mi is nézzük az egészet, és a bekamerázott szobában mi is foglyok vagyunk. Antal kitűnően alkalmazza ezt az átlátszó trükköt is, igazi filmes Rodolfóként nem árul zsákbamacskát, hiszen a látványos tipográfiával megspékelt címszekvenciát követően már csak annyit jelez, hogy a kezét figyeljük, mert csal. Szerencsére ügyesen csal, és a kapaszkodhatunk a székben rendesen, őszinte felindulásból bosszankodhatunk hőseink bénázásán, miközben persze szorongásunk leginkább abból táplálkozik, hogy megannyi hasonszőrű filmen túl sincs túl sok fogalmunk arról, hogy mi vajon mit tennénk hőseink helyében.

Meginvitált borzongás, mely csak nem jön

Hívatlan vendég Egy horror film, kérem tisztelettel, minimum ijesszen meg, különben nem horror film. Legalábbis mint horror film alapvetően bukásra áll. Tegyük rögtön hozzá, hogy a főhős nézőpontjára szűkített látómező, az atmoszféra zajaival és kötelezően nyavíkolós hegedűkísérettel nem ijeszt meg, sőt, idegesít, hogy ennyire könnyűnek gondolja az igen tisztelt filmkészítő a kedves nézőt mint prédát, mert hogy az majd úgyis fél a sötétben. Hát nem. Sem a Hívatlan vendég, sem a Hívatlanok nem tudod hatást kifejteni rám, pedig nagyon igyekezett minden rémséget felvonultatni – csakhogy a sablonok mechanikus módon történő felvonultatása végtelen unalomba fulladt mindkét esetben. Pedig alapvetően nem indult rosszul egyik dolgozat sem. Míg a Hívatlan vendég egy remake (lásd: Ji-Woon Kim Két nővér c. filmje), amely megpróbálja újraértelmezni, átkontextualizálni az alapjául szolgáló filmet egy másik kultúrkör, másféle filmtörténeti hátterével és zsánerkészletével, ami mondjuk elég érdekességre adhatna okot, addig a Hívatlanok állítólag egészen váratlan sikert ért el a tengerentúlon, mondjuk éppen Antal Nimród hasonló jellegű filmjének nyomában. Egy filmet azonban, bárki bármit is mond, soha nem a körítés határoz meg igazán, így mindezeket félretéve két igencsak laposra, néhol a rémisztgetés helyett inkább kínosan viccesre sikerült termékkel van dolgunk. Címük és kivitelezésük alapján is egy kalap alá lehet venni őket.