Szakdolgozati pánik, valamint enteresek ne hagyjátok el az ovitokat – avagy az elmúlt hét margójára

Furcsa hetem volt, és mivel elég redundáns, repetitív dolgok vették el az időm nagy részét, inkább leírok egy-két keresetlen szót, mondatot, hogy legyen mire hivatkoznom.

Hallgatói lélektan szakdolgozati hajrá idején

Kétféle hallgató létezik: az, aki azért pánikol, mert tudja, mivel áll szemben szakdolgozatírás címén, és az, aki azért, mert fogalma sincs. Őszintén szólva nem tudom, melyik a jobb verzió. Persze, pánikolni nem jó, nem hasznos, nem viszi előre a feladat megoldását, de ezt most hagyjuk. Mostanában többszörösen szembesültem azzal, hogy azok, akik második diplomájukat kellene, hogy megírják, első diplomamunkájuk rabjai, olyan szinten, hogy egyrészt nem tudnak és nem is akarnak túllépni egykori szövegükön, és persze leginkább önmagukon, mert nyilván kényelmes így, másrészt amikor szembesülnek azzal, hogy előzőleg megírt és megvédett (tehát hiper-szuper, működő, bevált) dolgozatuk rendesen, becsületesen átírva-kibővítve nem lesz az igazi, olyan szinten önti el őket a kétségbeesés, hogy annál borzasztóbb már csak azoké lehet, akik életükben először vágnak bele a vállalkozásba. Van egy jó hír, és van egy rossz: a jó az, hogy a probléma leküzdhető és kezelhető; a rossz az, hogy keményen meg kell dolgozni azért az egy átkozott mondatért, ami valójában “eladja” a dolgozatot. Igen, egy mondat: a hipotézis – ezen áll vagy bukik az egész. A jó hír viszont az, hogy ha ez megvan, onnantól minden menni fog!