Amikor a televízió diadalmaskodik

Frost/Nixon Nem tudom, miért van az, hogy kifejezetten élvezetes témának tartom általában az oknyomozós újságírás megannyi megnyilvánulási formáját, pláne ha filmről van szó, de így van ez már jó ideje. Éppen ezért Ron Howard filmje, a Frost/Nixon már az előzetes hírek alapján is felkerült a megtekintendő filmek listájára, és a díjeső a rengeteg fesztivál alkalmával csak abban erősített meg, hogy valami nóvum lehet ebben a filmben. A téma valószínűleg elég ismert (kommunikáció és amerikanisztika szakok környékén minden bizonnyal): Nixon lemond, megússza a felelősségre vonást, majd pár éves szünetet követően visszatérni szándékozik. Kapóra jön, hogy egy könnyed televíziós műfajokban edzett ficsúr, egy bizonyos David Frost éppen pénzt is ajánlana egy négy részből álló interjú sorozatra, amelyet a tervek szerint a volt elnök rutinosan irányítva arra használna fel, hogy tisztázza magát, és mintegy megtisztulva, helyreállt renoméval térhessen vissza a politikai csatározásokba.

Vatikáni sztori epifánia nélkül

Angyalok és démonok Csapjunk is a közepébe, és vizsgáljuk meg, miért sikerült közepesre Ron Howard filmje. Dan Brown regényének építkezésében a ciklikus ismétlődés a feszültség fokozását szolgálja, amit úgy ér el, hogy az egyes gyilkosságok között a kulturális, művészettörténeti és emberi háttér információkat és egyéb, a történet titkait felfedő morzsákat ügyesen adagolja. A film azonban megpróbálja mindezt egyben lenyomni a néző torkán, így az első néhány perc valójában gyorstalpalóként minősíthető, ami önmagában nem is lenne baj, ha nem lenne ugyanaz az információ unásig ismételve (pl. az illuminátusok bosszújának oka legalább tízpercenként elhangzik, hogy a legostobább néző se feledje, mi indokolja a vérengzést), és nem lenne az egész valami megmagyarázhatatlanul átlátszó – és éppen ezért a kezdettől fogva hamis – politikai korrektségbe öltöztetve. Az ifjú camerlengo (Ewan McGregor) ugyanis minimum tízszer elmondja, mennyire elhibázott döntésnek gondolja az illuminátusok hajdani üldöztetését, és valójában bocsánatot is kér érte az egyház nevében (minő felvilágosultság!), amiért cserébe persze mindenki meghatódik majd a végén az egyházfő és az eleinte teljesen unszimpatikusra vett figurába burkolózó (majd egy másodperc alatt az egyetlen hithű és igaz, jámbor, bölcs és jóságos katolikussá vedlő), Armin Müller-Stahl által megszemélyesített karakter győzelmén, és az egyház újjászületésén.