Férfias játék

A bombák földjén Igaz, még 2008-ban készült, de leginkább – előrebocsátom, teljesen méltatlanul – az ex-férj (Cameron) nagy dobása (Avatar) és a nagy dobásnak prognosztizált díjeső elmaradása kapcsán kezdtek el beszélni A bombák földjén című, Katheryn Bigelow által rendezett filmről, pedig mindkét alkotást abszolválva inkább fordítva lenne jogos előhozakodni a vélt magánéleti rivalizálással, ugyanis nem egy ligában játszik a két film. Bigelow számomra már A halál napjával meggyőzött arról, hogy nem csupán érti a dolgát, de megvan benne az a bizonyos szikra, amitől a legpuritánabbnak tűnő jelenetszerkezetet is úgy tudja megcsinálni, mint kevesen, de az általam nem különösebben kedvelt háborúsdis-irakis műfajhoz is sikerült most olyat hozzáadnia, aminek majd’ minden beállításáért érdemes kapaszkodni a székben. Merthogy kapaszkodni kell: olyan feszültséget teremt pillanatok alatt, hogy csak a film közepére érvén enged a tempóból, ahol érzésem szerint egy kicsit túlságosan is elengedi a gyeplőt, és a pattanásig feszült, megdöbbentő óra után az ember már szinte megőrül attól, hogy semmi nem történik. Lehet, hogy ez volt a cél persze, tekintve a felütést, amely a háború addiktív mivoltát jelöli ki tematikának, így szerencsére lemondhatunk a szokásos, kötelezőnek mondható moralizálásokról is: talán mi magunk is belekóstolunk abba az adrenalinlökettel kibélelt függésbe, ami hősünket vezérli. Szóval ettől a látszólagos ritmusvesztéstől vagy aránytalanságtól eltekintve Bigelow olyan klausztrofób teret képes létrehozni a sivatag kellős közepén, amiért máris díjat érdemelne, és olyan kitűnő érzékkel tartja fenn a süket feszültséget, hogy az már-már félelmetes.