Óvodai zsarnokság, avagy játékos háború

Tegnap Mátéval megtekintettük a várva várt Toy Story 3-at, mégpedig a mostanra szinte obligát 3D-ben, és bár Buzz Lightyear-os figurával díszített üdítős pohár már nem volt, azért sikerült megkaparintani az utolsó Woody-sat, így az első akadályt vettük. A második akadály általában a 3D-s szemüveg: valami kiismerhetetlen okból a gyártók (vagy épp mindig az a  mozi, […]

A svéd modell

Egészen kellemes meglepetés azt látni, hogy egy svéd filmnek ekkora hájpja van, mint amit most A tetovált lány kapcsán észlelhetünk, de már az elején szögezzük is le: alapvetően meg is érdemli. Én ugyan nem látom éreztem azt a mindent elsöprő forradalmi újdonságot, amit többen is többféle megközelítésben emlegetnek, de egy nagyon élvezhető, kifejezetten profi munkát […]

Ludwig van Ayers

Van valami őrült dimenziója a matematikának és a zenének, ami unos-untalan táptalajt szolgáltat végtelenül emberinek nevezett történetek fabrikálásának – persze mindig a normalitás oldalán elmesélve, pláne ha filmről van szó. Talán a bonyolult rendszerek, amelyeket a két terület (a görögöknél még művészet volt ugyebár mindkettő, talán nem véletlenül) működtet, az a betekinthetetlen világ, amelyet csak […]

Szürkeségbe burkolózó paktum az ördöggel

Emlékszem, anno szóbeli vizsgán húztam Oscar Wilde regényét, a Dorian Gray arcképét angol irodalomból, és annyi mindent össze tudtam hordani róla, hogy úgy kellett leállítani. Nem önmagam ajnározása ürügyén mondom, sokkal inkább azért, mert a szöveg hihetetlen gazdag, fantasztikusan míves szövésű narratíva, mondatonként beindítja az olvasó agyát, lehetetlen semleges olvasmányélményként letudni. Naná, hogy az ördöggel […]

Kétségtelenül indokolatlan

Beyond a Reasonable Doubt Ha valaki remake-et készít, azzal kétféle célja lehet: vagy pénzt akar kicsiholni egy új nézőgenerációból a korábbi alkotás szélárnyékában utazva, vagy át akarja értelmezni az előd tematikáját, netán formanyelvét, esetleg egyszerűen a történetet, vagy – és nyilván ez a legritkább eset, mert ehhez már bizonyos fokú átgondoltság is dukál – mindkét cél ott lebeg a filmkészítő szeme előtt, mert mondjuk ambíciózus. Mindez hatványozottan igaz, ha egy filmtörténeti jelentőségű alkotásával próbál szerencsét korunk rendezője, és teszem azt éppen Fritz Lang Kétségtelenül indokolt című drámáját kaparja elő. Peter Hyams nem kevesebbre vállalkozott tehát, mint hogy Lang klasszikusát a jelenbe helyezve apróbb kontextuális váltással “updaptálja” – sajnos maximum a lelkesedésre futotta, mert a film anélkül sem igazán maradandó élmény, ha nem hasonlítgatja az ember az 1956-os eredetivel, mert azon túl, hogy vélhetően a költségvetés nagyobb hányadát felemésztő Michael Douglas egymaga csupán két mondat hanglejtésével lemos mindenkit a vászonról (jaj, elnézést ezért az épületes képzavarért, de nem lehet ezt rendesen elmondani), sajnos többre nem futotta. A cselekményt kapkodás, esetlegesség jellemzi, olyan, mintha forgatás közben kellett volna kifundálniuk, hogy mire van pénz és mire nincs, és ennek megfelelően gyártották volna le az egyes jeleneteket, amelyek így mind intenzitásukban, mint ritmusukban kifejezetten amatőr hatást keltenek, súlytalanok, eltévedtek.

Így neveld a gyereket 3D-re

Kristálytisztán emlékszem első háromdimenziós moziélményemre, amelyet a makói moziban volt szerencsém végigülni: tulajdonképpen arra várt a vágyakozó tekintetét színes celofánnal megspékelt papírszemüveggel eltakaró közönség, hogy a 3D-s trash-movie (csak hogy pontosan legyünk, erről a filmtörténeti mérföldkőről van szó) végén egy dárda hegyén egyensúlyozzon némi zsigertekervény, és ez persze a térhatás következtében lehetőleg a szemünk előtt […]