Kenneth Branagh már többször megpróbálta filmes közegben megvalósítani elképzeléseit, pláne ha W. Shakespeare adaptációiról volt szó, ám amellett, hogy többször sikerült is emlékezetes momentumot celluloidra vinnie, mindig ott van mesterkedéseiben a színház. Nincs nekem semmi bajom a színházzal, mindaddig, amíg színháznak is gondolja magát. Ám abban a pillanatban, hogy megjelenik a kamera, egy alapjaiban más szerkesztési logika kell, hogy életbe lépjen annak érdekében, hogy a kibontakozó történet filmként tudjon funkcionálni. Ilyenkor persze arra szoktunk gondolni, hogy ha már kamera és vágás van, máris filmszerűvé válik minden – de ez nem így van, és Branagh Mesterdetektívje ennek ékes példája. A rendező odáig elmegy, hogy erőltetetten olyan nézőponti beállításokat alkalmaz, amelyek mintha túlzottan is figyelmeztetni akarnák a nézőt arra, hogy amit most lát, az nem lehet színház. Pedig az. Nem rossz színház, meg kell hagyni, hiszen a remake remek lett, ha lehet ezzel a bugyuta szójátékkal élnem. Élvezetes kivitelezés, zseniális – bár néha kissé túljátszott – alakításokkal, néhol egészen ígéretes képi megoldásokkal, ám sajnos megmarad minden az ígéret szintjén.