Kinek és minek – egyél, szeress és imádkozz, hogy valaki megnézze

Furcsa dolog azzal kezdeni egy alapvetően pozitív, feltöltődésre sarkalló intencióval készült alkotásról írni, hogy tulajdonképpen semmi pozitívat nem tudok mondani. Lelkiismeret furdalásról nincs szó, mert ehelyütt nem egy olyan filmről van szó, amely megpróbálta ugyan a hozzáadott értéket felmutatni, csak a csetlés-botlás nem engedte ezt kifejezésre juttatni – itt ugyanis az elejétől kezdve egy házi […]

Nem titkolt titkok

Közös titkunk A titok úgy születik, hogy egy eseménysorból kiemelünk vagy kiradírozunk egy láncszemet és a keletkező hiányt tudatosan vagy tudattalanul elfedjük. Minél hatékonyabb az elfedés, annál titkosabbá válik a hiényzó rész, annál nagyobb titokról van szó. Dennis Lee saját könyvéből adaptálta a Közös titkunk című filmet, amely egy hihetetlen ígéretes, szépen építkező dolgozat, csak sajnos éppen saját tárgyát, a titkot, a titok természetét nem ismeri elég behatóan ahhoz, hogy feszültséget tudjon teremteni, és egyáltalán bármiféle titokról illetve titkolózásról beszéljen. A sztárokkal telepakolt adaptáció (Willem Dafoe, Julia Roberts, Carrie-Anne Moss, Emily Watson, Ryan Reynolds ill. Hayden Panettiere) igazán élvezetes idővonal-kezeléssel indít, amely nagyszerű fényképezéssel párosul, azonban a filmkészítők láthatóan úgy vélték, titok az, amit annak gondolunk. Ezen képletnek megfelelően olyan események köré szervezték a narratívát, amelyek egyáltalán nincsenek elfedve – sem a néző, sem a karakerek elől -, így nemhogy közös titokról nincs szó, egyáltalán titokról sincs. Ha csak az nem számít titoknak, hogy a szülők (Dafoe és Roberts) kölcsönösen megcsalták egymást – ez viszont egyrészt egyáltalán nem hangsúlyos a történet szempontjából, másrészt soványka titok egy családon belüli erőszakot is felvonultató munkában.

Iparos kémkedés

Kettős játék A vicces-iparikémkedősnek szánt Kettős játék című dolgozat elég nagy svunggal indít, hiszen a sztárparádé, amelybe kitűnő színészek is keveredtek, valamint a gyártás szintjén is felvonultatott nagyágyús arzenállal így is kell, és valóban, az első néhány perc, valamint a groteszkül előadott főcím el is hiteti a nézővel, hogy itt valami nagy dobás készül: csavaros sztori, ütős dumák – de aztán úgy az első fél órát követően az óráját nézi az ember, hogy vajon meddig tart az egész. A történet önmagában kitarthatna 120 percig, ám a megvalósítás arról tanúskodik, hogy egy ügyes vágóval felvértezve ezt bizony 80 percbe sűrítve kellett volna tálalni. A sokat emlegetett ritmus ugyanis mintha teljesen elkerülte volna az egyébként nem a semmiből érkező Tony Gilroy figyelmét, és mintha néha ráaludt volna a vágóasztalra, hogy aztán felriadva implementáljon egy kis akciósabb részt is – ettől azonban olyannyira hullámzó lett a cselekményszövés, hogy a végére már a legabszurdabb szövegelemek sem tudják felvidítani az embert. Áœdítően vicces lenne maga az alaptéma, miszerint a sok kenőcs meg testápoló titkait egymástól szigorúan titkos kémhálózatok segítségével lopkodó iparosok egy Bánfi hajszesz receptjével világot készülnek váltani, és persze mekkora nem mindegy, hogy melyik cég jön ki ezzel hamarabb – de ezt az abszurd vonalat sajnos nem sikerült a kémfilmes kellékekkel olyan szinten ötvözni, hogy valami nóvum is keletkezzen.