Év végi – év eleji zanza

Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe […]

Zakkantabb, mint valaha: Holmes öklétől ments meg uram minket!

Sherlock Holmes Nem voltak felfokozott várakozásaim Guy Ritchie Sherlock Holmes-értelmezésének tekintetében, hiszen az előzetes híresztelések, a plakátok, a videók alapján egyértelmű volt, hogy ez a Holmes nem az a Holmes, tehát igazságtalan lenne elvárni tőle mindazt, amit volt időnk megszokni a klasszikus figurától. Jó hír, hogy ha nem is tudja (pontosabban valószínűleg nem is akarja) azt az ötletességet és virtuózitást hozni a rendező, amit korai durranásainál megszokhattunk, azért finoman felvillantja felismerhető kézjegyeit, amit viszont meglepően finom stílusérzékenységgel és a szokásosan ütős ritmusban tálal. Egy fura Londont kreált környezetnek, amiben a hintó épp úgy veszi be a kanyart, mint egy tuningolt gengszterverda, ahol az öltözet nem a korhűségre, hanem kifejezetten a trendi anakronisztikus mivoltára erősít rá, és ahol az agymunka szintjére pumpálódik az izomerő, s mindez dandy-s könnyedséggel párosul a feltűnően felvilágosult környezetben. A főgonosz (Mark Strong) éppen úgy lép az emelvényre a parlamentben, mint Pink A fal című klasszikusban a tömeg elé, még a kosztüm és a frizura is stimmel, Holmes Robert Downey Jr. megtestesítésében olyan, mintha a Holmesról mintázott Dr. House-t oltanák vissza a klasszikus detektív figurájába némi Bourne-nal megspékelve, amire egyébként Watson (Jude Law) Wilsonszerű jelensége is erősít (a párkapcsolati anomália egyenesen intertextust hoz létre – akár a Holmes-Adler (Rachel McAdams), akár a Watson-Mary (Kelly Reilly) párt nézzük).

Film/színház

Mesterdetektív Kenneth Branagh már többször megpróbálta filmes közegben megvalósítani elképzeléseit, pláne ha W. Shakespeare adaptációiról volt szó, ám amellett, hogy többször sikerült is emlékezetes momentumot celluloidra vinnie, mindig ott van mesterkedéseiben a színház. Nincs nekem semmi bajom a színházzal, mindaddig, amíg színháznak is gondolja magát. Ám abban a pillanatban, hogy megjelenik a kamera, egy alapjaiban más szerkesztési logika kell, hogy életbe lépjen annak érdekében, hogy a kibontakozó történet filmként tudjon funkcionálni. Ilyenkor persze arra szoktunk gondolni, hogy ha már kamera és vágás van, máris filmszerűvé válik minden – de ez nem így van, és Branagh Mesterdetektívje ennek ékes példája. A rendező odáig elmegy, hogy erőltetetten olyan nézőponti beállításokat alkalmaz, amelyek mintha túlzottan is figyelmeztetni akarnák a nézőt arra, hogy amit most lát, az nem lehet színház. Pedig az. Nem rossz színház, meg kell hagyni, hiszen a remake remek lett, ha lehet ezzel a bugyuta szójátékkal élnem. Élvezetes kivitelezés, zseniális – bár néha kissé túljátszott – alakításokkal, néhol egészen ígéretes képi megoldásokkal, ám sajnos megmarad minden az ígéret szintjén.