Ludwig van Ayers

Van valami őrült dimenziója a matematikának és a zenének, ami unos-untalan táptalajt szolgáltat végtelenül emberinek nevezett történetek fabrikálásának – persze mindig a normalitás oldalán elmesélve, pláne ha filmről van szó. Talán a bonyolult rendszerek, amelyeket a két terület (a görögöknél még művészet volt ugyebár mindkettő, talán nem véletlenül) működtet, az a betekinthetetlen világ, amelyet csak […]

Bosszúból megfelelt

Törvénytisztelő polgár Klasszikusnak mondható kérdést feszeget a Törvénytisztelő polgár című film, mégpedig azt, hogy ha tudjuk, hogy mi az igazság, akkor a jog, amely az igazság védelmét kellene szolgálja, vajon miért ad sokkal több kibúvót az igazság ellenében, mint kellene, vagyis miért bástyázzuk magunkat körül mindenféle paragrafussal, ha azok ahelyett, hogy segítenének bennünket az igazság kiderítésében, védelmében, illetve a bűnös-bűnöző kellő fokozatú elítélésében, vagyis a büntetés megállapításában, inkább csak kiskapukat nyitogatnak lépésről lépésre, lehetetlenné téve a bizonyítást? Vannak olyan filmek, amelyek ezt a triviális, ám mindenkit foglalkoztató kérdést meglehetősen cizelláltan igyekeznek feltárni, és vannak olyanok is, amelyek slendrián módon, a tematika leple alatt valami olcsó, morális tónussal átitatott mócsingot próbálnak lenyomni a néző virtuális nyelőcsövén – a Törvénytisztelő polgár valahol a kettő között ingadozik, néhol ígéretes, néhol borzalmasan slendrián jelenetekkel előhozakodva. Mert mindamellett, hogy kifejezetten ötletes és jól átgondolt bosszúhadjáratot tár elénk a film, a rettentően bugyuta és agyonjáratott klisékkel és a feltűnően inkongruensre sikerült karakterizációval sajnos középmezőnybe húzza vissza a történetet, amin az sem segít, hogy Jamie Foxx folyamatosan ráncolja a homlokát.