Zakkantabb, mint valaha: Holmes öklétől ments meg uram minket!

Sherlock Holmes Nem voltak felfokozott várakozásaim Guy Ritchie Sherlock Holmes-értelmezésének tekintetében, hiszen az előzetes híresztelések, a plakátok, a videók alapján egyértelmű volt, hogy ez a Holmes nem az a Holmes, tehát igazságtalan lenne elvárni tőle mindazt, amit volt időnk megszokni a klasszikus figurától. Jó hír, hogy ha nem is tudja (pontosabban valószínűleg nem is akarja) azt az ötletességet és virtuózitást hozni a rendező, amit korai durranásainál megszokhattunk, azért finoman felvillantja felismerhető kézjegyeit, amit viszont meglepően finom stílusérzékenységgel és a szokásosan ütős ritmusban tálal. Egy fura Londont kreált környezetnek, amiben a hintó épp úgy veszi be a kanyart, mint egy tuningolt gengszterverda, ahol az öltözet nem a korhűségre, hanem kifejezetten a trendi anakronisztikus mivoltára erősít rá, és ahol az agymunka szintjére pumpálódik az izomerő, s mindez dandy-s könnyedséggel párosul a feltűnően felvilágosult környezetben. A főgonosz (Mark Strong) éppen úgy lép az emelvényre a parlamentben, mint Pink A fal című klasszikusban a tömeg elé, még a kosztüm és a frizura is stimmel, Holmes Robert Downey Jr. megtestesítésében olyan, mintha a Holmesról mintázott Dr. House-t oltanák vissza a klasszikus detektív figurájába némi Bourne-nal megspékelve, amire egyébként Watson (Jude Law) Wilsonszerű jelensége is erősít (a párkapcsolati anomália egyenesen intertextust hoz létre – akár a Holmes-Adler (Rachel McAdams), akár a Watson-Mary (Kelly Reilly) párt nézzük).