Bosszúból megfelelt

Törvénytisztelő polgár Klasszikusnak mondható kérdést feszeget a Törvénytisztelő polgár című film, mégpedig azt, hogy ha tudjuk, hogy mi az igazság, akkor a jog, amely az igazság védelmét kellene szolgálja, vajon miért ad sokkal több kibúvót az igazság ellenében, mint kellene, vagyis miért bástyázzuk magunkat körül mindenféle paragrafussal, ha azok ahelyett, hogy segítenének bennünket az igazság kiderítésében, védelmében, illetve a bűnös-bűnöző kellő fokozatú elítélésében, vagyis a büntetés megállapításában, inkább csak kiskapukat nyitogatnak lépésről lépésre, lehetetlenné téve a bizonyítást? Vannak olyan filmek, amelyek ezt a triviális, ám mindenkit foglalkoztató kérdést meglehetősen cizelláltan igyekeznek feltárni, és vannak olyanok is, amelyek slendrián módon, a tematika leple alatt valami olcsó, morális tónussal átitatott mócsingot próbálnak lenyomni a néző virtuális nyelőcsövén – a Törvénytisztelő polgár valahol a kettő között ingadozik, néhol ígéretes, néhol borzalmasan slendrián jelenetekkel előhozakodva. Mert mindamellett, hogy kifejezetten ötletes és jól átgondolt bosszúhadjáratot tár elénk a film, a rettentően bugyuta és agyonjáratott klisékkel és a feltűnően inkongruensre sikerült karakterizációval sajnos középmezőnybe húzza vissza a történetet, amin az sem segít, hogy Jamie Foxx folyamatosan ráncolja a homlokát.

Játékélet a valóvilágban

Játék a végsőkig Meglehetősen régóta tudjuk, hogy az igazi főgonoszok sohasem a hétfejű sárkány vagy valami fizikai fölénnyel jeleskedni kívánó görög illetőleg egyéb eredetű alvilági istenség képében keresendő, sokkal inkább egy elcseszerintett életű, ránézésre is pszichoanalízisre szoruló geek figurában, aki minden létező (és képzelt) frusztrációját mozgósítja annak érdekében, hogy egy icipicit is fontosnak érezhesse magát. A játék a végsőkig című akció-videoklipnek titulálható, kétségtelenül sodró lendületű, és a tematikából jelesre vizsgázó, ám ezzel együtt is maximum középszerű film nagyon jól tudja ezt, és meglepő önreflexivitásról tanúbizonyságot téve, még humorral is képes megspékelni az egészet, amit persze elsősorban Michael C. Hall viccesen ördögi alakításának köszönhetünk. A számítógépes FPS játék logikájával felvértezve egy olyan világban járunk, ahol bebörtönzöttek agysejtjeit manipulálják, hogy mintegy portálként rákapcsolódhasson az unatkozó társadalom, és játék formájában valódi öldöklős reality show-ban vehessen részt – így aztán a médialogika szerint megszületnek a sztárok és az ellenlábasok mind a csatában, mind a virtualitásban. A kifejezetten ügyes (bár a végére már inkább öncélúnak és túlburjánzónak ható) vágás és vizuális atmoszféra nagyon ügyesen játszik a valóság és a virtualitás megjelenítési módjaival, olyannyira, hogy a főgonosz tételmondata, amelyben azt igyekszik szentenciává varázsolni, hogy a valós társadalom éppoly szimbolikus, mint a virtuális (na, kell is ennél jobb posztstrukturalista szemiotikai gyorstalpaló?), így valójában teljesen mindegy, melyikben is éljük ki magunkat, nos ez a meglátás stabil logikai hálóként fogja össze az egyébként bakikkal és következetlenségekkel teli dolgozatot, amelynek persze ezen túl sem mondanivalója, sem jellemfejlődési ambíciója nincs is – bár nem is apellál ilyesféle babérokra.