Év végi – év eleji zanza

Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe […]

Kondenzcsík mentén

Egek ura Ha valahogy magyaráznom kellene, mi alapján adom a voksom egy filmre, és mi alapján szapulok másokat (jellegzetesen konzekvencia nélkül), akkor talán úgy lehetne megközelíteni a kérdést, hogy azok a filmek tudnak megfogni, azok tudnak meggyőzni, elvarázsolni, “megvenni”, amelyek a lehető leghétköznapibb, legbanálisabb cselekménysort, pillanatot is úgy tudja megragadni és feldolgozni, hogy többé nem tudok a korábbi módon viszonyulni hozzá, mert szükségszerűen megváltozik maga a cselekmény/pillanat is a reprezentáció okán. Ezen gondolkodtam, amint George Clooney módszeresen pakolja a bőröndjét, ahogy húzza a zippzárt, ahogy egy táncba illő mozdulattal piruettre invitálja a csomagot. Jason Reitman rendező nem alkalmaz semmi CGI-effetet, nincs digitális kamera, amely a zippzár fogainak összekapcsolódását futattja le a szemünk előtt: kizárólag a vágás eszközével élve tud egyszerre komikus és végtelenül lendületes kontextust varázsolni, ami még magát a szájbarágós ismétlést is teljesen feleslegessé teszi. Reitman atmoszférája pedig nagyban kedvez a színészeknek is, akik visszafogott, ám rendkívül pontos játékkal hálálják meg az előkészítést, és a nagy rohanásban, a rideg, embertelen környezetben képesek embereket formálni egy-egy rezdülésükkel.

Vén kecske is megnyalja az LSD-t

Kecskebűvölők Szerethető, néha egészen kellemes fekete humorral átitatott jedi-trip a Kecskebűvölők, amin jól elszórakozik az ember, amíg a moziban ül, de utána valószínűleg csak egy-két hangulateleme marad majd meg az utókornak, ha megmarad, mert bármilyen nagyszerű alakításokkal is sikerült kitölteni a másfél órát, bármilyen abszurd ötletre is épül a film, sajnos nem igazán tudtak mit kezdeni az egésszel az alkotók. Ez a jelenetek összekötésében, a történet kibontásában is látszik, de a legszembeötlőbb teszetoszaság a film lezárásakor jön el, amikor is jól láthatóan fogalmuk sincs, hogy lehetne ennyi ökörködést méltó módon lezárni. A háborúsdi, pláne a Közel-Keleten megadja az egésznek a politikailag megtámogatott szatírát, de sajnos ezzel sem tudnak igazán mit kezdeni: Irak csupán díszlet marad, és nem tud szervesen beleilleszkedni a történetbe (vagy fordítva inkább – az eredmény szempontjából mindegy). Nem sikerül az ismételten brilliáns alakítással előrukkoló Kevin Spacey manipulátor-figuráját sem elintézni a leszámolásnál, még akkor sem, ha lelépése önmagában jó poén mentén történik. Nem sikerül csúcsrajáratni George Clooney überelhetetlen zseniális-őrült karakterét, még akkor sem, ha komoly fapofával ledzsedizi magát az egyébként szintén remekelő Ewan McGregor arcába bámulva. És a felülmúlhatatlan Jeff Bridges sem lélegezhet fel túlságosan, mert hippi-pszicho-katona szerepe egyszerűen nem engedi kitörni a nagy svunggal de kevés átgondoltsággal megrajzolt, nem is olyan nagyon önreflexív klisékkel megsegített figurából. Már megint egy olyan filmről van itt szó tehát, ami részleteiben – ne féljünk a jelzőtől – zseniális, azonban a filmkészítők egyszerűen képtelenek voltak mindezt egységes, egyenletes színvonalú egésszé gyúrni.