Vén kecske is megnyalja az LSD-t

Kecskebűvölők Szerethető, néha egészen kellemes fekete humorral átitatott jedi-trip a Kecskebűvölők, amin jól elszórakozik az ember, amíg a moziban ül, de utána valószínűleg csak egy-két hangulateleme marad majd meg az utókornak, ha megmarad, mert bármilyen nagyszerű alakításokkal is sikerült kitölteni a másfél órát, bármilyen abszurd ötletre is épül a film, sajnos nem igazán tudtak mit kezdeni az egésszel az alkotók. Ez a jelenetek összekötésében, a történet kibontásában is látszik, de a legszembeötlőbb teszetoszaság a film lezárásakor jön el, amikor is jól láthatóan fogalmuk sincs, hogy lehetne ennyi ökörködést méltó módon lezárni. A háborúsdi, pláne a Közel-Keleten megadja az egésznek a politikailag megtámogatott szatírát, de sajnos ezzel sem tudnak igazán mit kezdeni: Irak csupán díszlet marad, és nem tud szervesen beleilleszkedni a történetbe (vagy fordítva inkább – az eredmény szempontjából mindegy). Nem sikerül az ismételten brilliáns alakítással előrukkoló Kevin Spacey manipulátor-figuráját sem elintézni a leszámolásnál, még akkor sem, ha lelépése önmagában jó poén mentén történik. Nem sikerül csúcsrajáratni George Clooney überelhetetlen zseniális-őrült karakterét, még akkor sem, ha komoly fapofával ledzsedizi magát az egyébként szintén remekelő Ewan McGregor arcába bámulva. És a felülmúlhatatlan Jeff Bridges sem lélegezhet fel túlságosan, mert hippi-pszicho-katona szerepe egyszerűen nem engedi kitörni a nagy svunggal de kevés átgondoltsággal megrajzolt, nem is olyan nagyon önreflexív klisékkel megsegített figurából. Már megint egy olyan filmről van itt szó tehát, ami részleteiben – ne féljünk a jelzőtől – zseniális, azonban a filmkészítők egyszerűen képtelenek voltak mindezt egységes, egyenletes színvonalú egésszé gyúrni.

Vatikáni sztori epifánia nélkül

Angyalok és démonok Csapjunk is a közepébe, és vizsgáljuk meg, miért sikerült közepesre Ron Howard filmje. Dan Brown regényének építkezésében a ciklikus ismétlődés a feszültség fokozását szolgálja, amit úgy ér el, hogy az egyes gyilkosságok között a kulturális, művészettörténeti és emberi háttér információkat és egyéb, a történet titkait felfedő morzsákat ügyesen adagolja. A film azonban megpróbálja mindezt egyben lenyomni a néző torkán, így az első néhány perc valójában gyorstalpalóként minősíthető, ami önmagában nem is lenne baj, ha nem lenne ugyanaz az információ unásig ismételve (pl. az illuminátusok bosszújának oka legalább tízpercenként elhangzik, hogy a legostobább néző se feledje, mi indokolja a vérengzést), és nem lenne az egész valami megmagyarázhatatlanul átlátszó – és éppen ezért a kezdettől fogva hamis – politikai korrektségbe öltöztetve. Az ifjú camerlengo (Ewan McGregor) ugyanis minimum tízszer elmondja, mennyire elhibázott döntésnek gondolja az illuminátusok hajdani üldöztetését, és valójában bocsánatot is kér érte az egyház nevében (minő felvilágosultság!), amiért cserébe persze mindenki meghatódik majd a végén az egyházfő és az eleinte teljesen unszimpatikusra vett figurába burkolózó (majd egy másodperc alatt az egyetlen hithű és igaz, jámbor, bölcs és jóságos katolikussá vedlő), Armin Müller-Stahl által megszemélyesített karakter győzelmén, és az egyház újjászületésén.