A film és a fallikus szimbólumok

Nem vagyok egy nagy Bordwell-rajongó, de azért el kell ismerni, mindig vicces, amikor önmagát revideálja, és eddigi vesszőparipának számító, unásig ismételt nézeteihez hirtelen megtalálja az ellenérvekben rejlő értéket. Most éppen arra ébredt rá, hogy a fallikus szimbólumok keresgélése egy film értelmezésében lehet, hogy nem is akkora hülyeség, mint amekkorának ő eleddig gondolta. Merthogy – mondja ő – lehet, hogy úgy összegészében, más művészetekben teljesen hiábavaló interpretációs üzérkedés, ám a film mégiscsak validálja a fallikus szimbólum létét és értelmezési horizontját: jól kivehetően és teljesen egyértelműen működik ugyanis az ágylábak tekintetében. Az egész persze Griffith-szel indul, aki nem átallotta az Egy nemzet születésében Elsie Stoneman ábrándozását összehozni Ben Cameron vágyakozó tekintetével, amit a hölgy egy félreérthetetlen gesztussal konklúdál:

Bordwell és a könykiadók esete

Olvasom, hogy David Bordwell megdöbbenve tapasztalta nemrég, hogy a Planet Hong Kong című kötete az éves átlag eladási számokhoz képest meglepően alulteljesített: az átlag kb. 7000 értékesített példánnyal ellentétben 2008-ban csak 85 darabot adott el a Harvard university Press, a könyv kiadója. Bordwell megdöbbenésében az interneten próbálta megtalálni a visszaesés mögött megbúvó indokot, és rájött, hogy itt arról lehet szó, hogy egyszerűen elfogyott a nyomtatott példány. Ekkor fel szerette volna venni a kapcsolatot szerkesztőjével, aki sem az email-jeire, sem a telefonjaira nem válaszolt. Bordwell ekkor már nem adta fel, és egy másik harvardi szerkesztőt keresett meg, aki tájékoztatta is arról, hogy ne aggódjon, hiszen hamarosan ráruházzák a könyv összes jogát! Bordwell csak ekkor kapcsolt, hogy a kiadó nem tervezi újranyomtatni a kötetet, amit azzal indokoltak, hogy túl sok benne a kép… Bordwell ennek kapcsán írta le lehetőségeit, és mivel hiába kilincselt más kiadóknál, hogy hátha sikerül újra kiadatni a szöveget, arra a következtetésre jutott, hogy jé, mi lenne, ha pdf-ben közreadná, mert akkor a fekete-fehér képeket is végre színesre lehetne cserélni, és jé, tényleg, hát végülis ő is szeretne digitális példányt, hiszen maga is rendszeresen olvas ilyesmit. Ášgy tűnik, még Amerikában is most kezd a tudományos elit ráébredni arra, hogy merre tart a világ – annak ellenére, hogy éppen harvardi, de természetesen leginkább a digitális kultúra megannyi területéhez kapcsolódó kutatói-tudósi körökben már evidenciának számít, hogy egy új könyv már minimum egy nyomtatott és egy digitális verzióban készül el.