Év végi – év eleji zanza

Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe […]

Vatikáni sztori epifánia nélkül

Angyalok és démonok Csapjunk is a közepébe, és vizsgáljuk meg, miért sikerült közepesre Ron Howard filmje. Dan Brown regényének építkezésében a ciklikus ismétlődés a feszültség fokozását szolgálja, amit úgy ér el, hogy az egyes gyilkosságok között a kulturális, művészettörténeti és emberi háttér információkat és egyéb, a történet titkait felfedő morzsákat ügyesen adagolja. A film azonban megpróbálja mindezt egyben lenyomni a néző torkán, így az első néhány perc valójában gyorstalpalóként minősíthető, ami önmagában nem is lenne baj, ha nem lenne ugyanaz az információ unásig ismételve (pl. az illuminátusok bosszújának oka legalább tízpercenként elhangzik, hogy a legostobább néző se feledje, mi indokolja a vérengzést), és nem lenne az egész valami megmagyarázhatatlanul átlátszó – és éppen ezért a kezdettől fogva hamis – politikai korrektségbe öltöztetve. Az ifjú camerlengo (Ewan McGregor) ugyanis minimum tízszer elmondja, mennyire elhibázott döntésnek gondolja az illuminátusok hajdani üldöztetését, és valójában bocsánatot is kér érte az egyház nevében (minő felvilágosultság!), amiért cserébe persze mindenki meghatódik majd a végén az egyházfő és az eleinte teljesen unszimpatikusra vett figurába burkolózó (majd egy másodperc alatt az egyetlen hithű és igaz, jámbor, bölcs és jóságos katolikussá vedlő), Armin Müller-Stahl által megszemélyesített karakter győzelmén, és az egyház újjászületésén.