Nyelvlecke Tarantinótól

Becstelen Brigantyk Kezdem ott, hogy soha nem voltam Tarantino-fan, nem tartom kivételes zseninek, sem akkora megújítónak, amekkorának sokan tartják, és kifejezetten rühellem az erőszakhoz való viszonyának vizuális kiélését. Mindezek mellett legújabb filmje, a Becstelen Brigantyk méltán nevezhető az év egyik legjobb filmjének, és méltán jósolhatjuk, hogy bizony évek múltán is emlegetni fogjuk. A film ugyanis olyan sikeresen ötvözi a hatásos, népszerű formákat, műfaji jellegzetességeket a finom, filmtörténeti jelentősségű, sőt néhol kifejezetten cizellált kulturális hátterű adalékokra történő utalásokat, hogy valószínűleg egy kiforrott dolgozathoz képest is jóval szélesebb közönséget sikerül meghódítania – egyszóval, mestermunka, ne féljünk kimondani! Már a nyitó jelenet zenei aláfestésével sikerült levennie a lábamról (képletesen, tudjuk, mert ugye ül az ember a moziban), mert azért egy ilyen Beethoven-Morricone mixet képzett DJ-k sem engednek meg maguknak, pláne nem egy Második Világháborús western-paródiaként induló kőkeményen traumatikus jelenet felvezetéseként. Végre valaki nem szégyellte bevállalni, hogy a film öt összetevőjét (képi és hangi regisztereket) ugyanolyan hangsúllyal használja ki, és a dialógusok nyelvi beágyazottságát kiaknázva tulajdonképpen minden rétegbe sikeresen behelyezze egy-egy jelenet enigmájának feloldását – ezért persze (szerencsére!) szinkronizálhatatlan az egész, hisz hová tűnne Hans Landa (Christoph Waltz felülmúlhatatlanul zseniális alakítása) folyamatos nyelvi bravúrja és Brad Pitt feledhetetlen Bon giorno-ja?