Nyelvlecke Tarantinótól

Becstelen Brigantyk Kezdem ott, hogy soha nem voltam Tarantino-fan, nem tartom kivételes zseninek, sem akkora megújítónak, amekkorának sokan tartják, és kifejezetten rühellem az erőszakhoz való viszonyának vizuális kiélését. Mindezek mellett legújabb filmje, a Becstelen Brigantyk méltán nevezhető az év egyik legjobb filmjének, és méltán jósolhatjuk, hogy bizony évek múltán is emlegetni fogjuk. A film ugyanis olyan sikeresen ötvözi a hatásos, népszerű formákat, műfaji jellegzetességeket a finom, filmtörténeti jelentősségű, sőt néhol kifejezetten cizellált kulturális hátterű adalékokra történő utalásokat, hogy valószínűleg egy kiforrott dolgozathoz képest is jóval szélesebb közönséget sikerül meghódítania – egyszóval, mestermunka, ne féljünk kimondani! Már a nyitó jelenet zenei aláfestésével sikerült levennie a lábamról (képletesen, tudjuk, mert ugye ül az ember a moziban), mert azért egy ilyen Beethoven-Morricone mixet képzett DJ-k sem engednek meg maguknak, pláne nem egy Második Világháborús western-paródiaként induló kőkeményen traumatikus jelenet felvezetéseként. Végre valaki nem szégyellte bevállalni, hogy a film öt összetevőjét (képi és hangi regisztereket) ugyanolyan hangsúllyal használja ki, és a dialógusok nyelvi beágyazottságát kiaknázva tulajdonképpen minden rétegbe sikeresen behelyezze egy-egy jelenet enigmájának feloldását – ezért persze (szerencsére!) szinkronizálhatatlan az egész, hisz hová tűnne Hans Landa (Christoph Waltz felülmúlhatatlanul zseniális alakítása) folyamatos nyelvi bravúrja és Brad Pitt feledhetetlen Bon giorno-ja?

Sírtól a bölcsőig

Benjamin Button Furcsa érzés végignézni David Fincher dolgozatát, amely F. Scott Fitzgerald novellája alapján készült, mert egyrészről egy borzasztóan elnyújtott rétestészta, amely meg sem próbál a felszínen túl kapirgálni, másrészt meg a szokatlan szituáció és a rengeteg felmerülő kérdés mégis továbblendíti az embert minden nyűgén. Szögezzük le: 166 percig egy poénra építeni nehéz ügy, tudta ezt Fitzgerald is, talán nem véletlen a novella forma. Pláne úgy problémás, hogy valójában semmit nem ad hozzá az alkotó, sőt, talán nem megyek túl messzire, ha azt állítom, ki sem bontja érdemileg a kapcsolódó kérdésköröket: olyan az egész, mintha valami minimálisan feltuningolt Forrest Gump tekeregne visszafelé az életben (talán nem is véletlen, hogy Eric Roth révén van összefonódás), hiszen a Brad Pitt által megformált Benjamin nem úgy néz ki, mint aki Forrestnél többet felfogna abból, ami körülötte zajlik, ráadásul Forrest meglátásai szerethetőek, együgyűségükben örök érvényűek és találóak voltak. Benjamin ehhez képest kifejezetten lapos figura – szerepe semmi más, csupán a fordított időfolyam kontrasztjának megjelenítése. Ami a filmet megmenti, az a vizuális megjelenítés, a fejét néhol felütő finom humor, és a romantikus film szabályainak végletekig tökéletes alkalmazása. Nem Fincher műfaja ez, ám kifejezetten bravúrosan szövi a cselekményszálakat a románc és az elkerülhetetlen vég eljövetele felé, és többnyire sikeresen el is kerüli a csöpögős érzelgősség csapdáit.