Pénzéhes pénzszállítók

A szállítmány A Hollywood visszahódítására irányuló szervezkedésünk egyetlen kézzel fogható eredményeként elkönyvelhető Antal Nimród egy olyan színészgárdát instruálhatott A szállítmány forgatásakor, amellyel nagyot bukni valószínűleg nem lehet, még akkor sem, ha egy pontosan kiszámolt és adagolt másfél órából legalább negyven percig, vagyis a játékidő feléig az égadta egy világon semmi, de tényleg semmi nem történik: pontosabban éppen annyi, amennyit egy bátor húzással maximum tíz percbe lehetne sűríteni. Értem én, hogy valójában az indítékokat és a kontextust igyekszik a film megalapozni és bemutatni, de egy ilyen jellegű, később is inkább az akcióra, a feszültségre építő vállalkozásnál ez bizony indokolatlanul elvesztegetett idő, arról nem is beszélve, hogy aránytalanná, kiegyensúlyozatlanná teszi az egész projektet. Az első rész (bocs, sajnos két, markánsan elkülönülő filmet, na jó, tételt láthatunk) ráadásul dialógusban sem igazán erős: olyannyira elcsépelt mondatok és helyzetek sorjáznak egymás után, hogy már éppen menekülni kezdtem az Elhagyott szoba felé, hogy felidézzem, ott hogy játszott el a rendező oly bravúrosan a hasonló közhelyekkel úgy, hogy az még élvezetes is volt. Félreértés ne essék, Antal Nimród semmivel nem tud kevesebbet, mint Hollywoodban szokás – szerintem épp ellenkezőleg, legalábbis az eddigi megmozdulásai erre engednek következtetni. Na ahhoz képest A szállítmány minimum egy ziccer kihagyásával ér fel.

Kiadott szoba Hollywoodban

Vacancy Antal Nimród hollywoodi rendezése, a Vacancy kitűnő motelben-maradós-gyilklós-rettegős zsánerdolgozat annak minden nyűgjével, kliséjével és kiszámíthatóságával, ugyanakkor hibátlan ritmusával feszültségével, atmoszférájával együtt. Működik, mégpedig nem is rosszul, és annál jobban, minél inkább tudja a néző, hogy most milyen variációk jöhetnek számításba egy-egy jelenet kimenetelét illetően. Az eleinte kicsit erőltetettnek tűnő videókazettás epizód ugyanis megteszi hatását: ha addig nem is sikerül a főszereplő párnak a maga oldalára állítania a nézőt, ha már az arcukba is üvöltenénk az első megállónál, hogy ne menjenek oda, mert… tudjuk, mi fog történni, ha egyszerűen bosszankodunk is a szokásos klisédarabkák szokásos módon történő összeragasztgatása miatt – együtt nézzük a videókat a motel szobájában, és ha nem is direktben, de nagyon is jól érezzük, hogy bizony mi is nézzük az egészet, és a bekamerázott szobában mi is foglyok vagyunk. Antal kitűnően alkalmazza ezt az átlátszó trükköt is, igazi filmes Rodolfóként nem árul zsákbamacskát, hiszen a látványos tipográfiával megspékelt címszekvenciát követően már csak annyit jelez, hogy a kezét figyeljük, mert csal. Szerencsére ügyesen csal, és a kapaszkodhatunk a székben rendesen, őszinte felindulásból bosszankodhatunk hőseink bénázásán, miközben persze szorongásunk leginkább abból táplálkozik, hogy megannyi hasonszőrű filmen túl sincs túl sok fogalmunk arról, hogy mi vajon mit tennénk hőseink helyében.