Gasztro-apokalipszis

Derült égből fasírt “Ez durva volt!” – jegyezte meg Máté a moziból kifelé menet, jelezvén, hogy a Derült égből fasírt című opusz félelmetesebb volt a legbrutálisabb Bakugan résznél is. Pedig itt csak hamburger és spagetti hullik az égből, no meg persze fagyi, steak és cukor, amott meg ugye kicsit keményebben nyomják a szörnyek. Persze érthető a reakció (és ezáltal az is, miért nem lehet túl sokat hallani az animációs filmről – vagy legalábbis elkerülte a figyelmem a nagy ujjongás-rajongás): a gasztro-fantázia a freudi unheimlich valóban félelmetessé fokozott bemutatása, ahol a leghétköznapibb dolog válik a legfélelmetesebb pusztítóvá – az étel. Lehet mindenféle tanmesét mellészőni a gyerek megnyugtatására (meg is tettem), de a lényeg mégiscsak ijesztő: az válik a vesztünkké, ami nélkül nem lennénk meg. Na, ezt a Sony Pictures-nek nem sikerült igazán humorosan elővezetni – legalábbis a célcsoport kicsit másként reagált (lehet, hogy a Pixar nem csak animálni tud, hanem valami más trükkjük is van?).

Jó az öreg a háznál

Fel! A Pixar legújabb produkciójának, a Fel! címre hallgató dolgozatnak már az előzeteseinél az a kép ugrott be, amit anno az általános iskolás nyelvtankönyvben láttam annak illusztrációjaként, hogy miért is kell nyelvet használni: ha nem lenne szimbolizáció, jelrendszer, akkor mindenki cipelhetné a hátán mindazt, amit el akar mondani – ha tehát én a házról akarok beszélni, felkapom hát a házat és viszem magammal. A Fel! akár ennek a szemiotika iskolapéldája is lehet, aminek narratívája valójában a jelölőrendszer működését írja le, mutatja be: a jó öreg Fredricksen bá’ úgy döbben rá a jelek működésének logikájára, ahogyan egyre kevesebb marad a tárgyi kapcsolatokból, amelyek szeretett feleségéhez illetve közös nagy tervükhöz kötődik (néhány lacani diktum is beugrott, de ezek felemlegetésétől ehelyütt eltekintenék most). Naivan konzervatív mese ez az ízig-vérig Disney-ideológiával átitatott animáció, amely az amerikai álmot igyekszik meg képekre fordítva elmagyarázni azoknak a kedvéért, akik mostanság meginogtak volna az elképzelés érvényességében. Ennek megfelelően nem is egy fergeteges akció-komédiát kap a néző, inkább egy érzelmes-melodramatikus vizuális orgiát, amelyet az alkotók a végletekig políroztak: volt már olyan rajzfilm, ahol az idő múlását a főhős borostáján ilyen aprólékosan követhettük? A poénok, intertextuális és kulturális utalások most talán szokatlanul nagy mértékben feltételezték a felnőtt nézőt, ami azért nem jelenti azt, hogy a gyerkőcök unalomra lettek volna ítélve, de valószínűleg nagyban hozzájárul a film generációkat összecsördítő sikeréhez: a gyerekeket pedig legfeljebb megtanítja kérdezni, nem baj az.

Mátrixos taxidermia mesekapszulában

Coraline Lenyűgöző alkotás a Coraline, egyszerűen a szó minden értelmében elbűvölő: bájos és gyermekien gondtalan az egyik pillanatban, majd varázslattal él és nem enged szabadulni abból a világból, pontosabban azokból a világokból, amelyekbe magával ránt. Kérlelhetetlen őszinteséggel és leplezetlenséggel mutatja meg a gyermeki szorongás megannyi arcát, miközben gyakorlott gesztusokkal vonultatja fel azokat a kortárs kulturális utalásokat, amiről az ember egyáltalán nem gondolná, hogy egy animációs projektbe beleférne: a megvalósítás azonban szemernyi kétséget sem hagy efelől. Talán éppen a bábok látványa, a számítógép animációkkal leterhelt elvárási horizont tudatos átszabása teszi, no és persze a kitűnően kidolgozott, pergő cselekmény, hogy egy pillanatig nem lehet elmélázni az animáció kidolgozottságán: csak utólag próbálja a néző visszafejteni a varratokat, az szőttes világ fércelései mentén, hogyan is épült fel a mesevilág, mert a varázslat egyszerűen éppenúgy varr gombot a szemünkre, mint ahogyan a „másik” világbélieknek. Taxidermikus más-világba csöppenünk a magányos kislánnyal, amely félelmetesen komoly mátrix-szerkezettel rendelkezik, és amely bizony félelmetes entrópiával és szédületes sebességgel foszlik szanaszét, amint az álom és a fantázia vissza-visszalopódzik az ontológiailag stabilnak vélt realitás talajára.

Langyos jégkorszak

Jégkorszak 3 Valószínűleg a Jégkorszak 3 leginkább 3D-ben működik, mert egy dimenzióval kevesebben sajnos nem tudja tartani a saját előző részeivel felállított színvonalat. Szomorú tény, de ki kell mondani, sajnos Ambipuros reklámstratégia (állatfajok fura elegye) által bőven átitatott fura, kihaltan is borzasztó eleven flóra-fauna egyveleg meglehetősen langyos animációs filmben érkezett el. Pedig én kifejezetten szerettem az előző két részt – még részleteket is tudok idézni. Na, most nem kell idézni semmit, merthogy például az egyik erősségnek számító nyelvi lelemény-fergeteg, a vicces el- és kiszólások, az evolúciós poénok sajnos mind kihaltak (már bocsánat az esetleges képzavarért). Egyszerűen a jó duma nélkül semmi érdekes nincs se Sid-ben, se Diego-ban – egyedül talán az új figura, Buck, a menyét hoz vissza valamit a frissességből, a többiek igen fáradt figurák. Buck egyébként erőteljesen hajaz filmes intertextuson keresztül Jack Sparrow-ra, sőt, szerintem még a Forrest Gump Dan Taylor-ára is (tessék megfigyelni, amint a csúf dínót meglovagolja a végén!), egyszóval vérbeli vicces figura. Sajnos azonban a film készítői felhagytak az ötletek megvalósításával, és inkább a dínók félelmetes kötelező kellékeire alapoztak: dínó lép – föld megremeg, dínó megjelenik – száj kitát, ordít, mindneki rohan. Ez sajnos a közelébe sem ér annak, amit a Jégkorszak szériája elvárási horiznotként a kedves nézőbe plántált anno. Szegény motkány az erőteljesebb jelenléttel nem tud mit kezdeni – kifejezetten erőltetett, minden humort nélkülöző, szánalmas kis lénnyé minősült át: sajnos nem vették észre, hogy a kevesebb bizony jóval több lett volna. A film ritmusa sem a régi, hiszen rengeteg az üresjárat, a feleslegesen elnyújtott jelenet, ami arra enged következtetni, hogy sajnos az összes ötletpatront ellőtte a készítő gárda az előző részeknél. Kár érte.