Updaptation és remake: Invázió

The Invasion Hagyjuk a “hivatásos” kritika fanyalgását az Invázió című film kapcsán, ami nyilván azért jutott osztákyrészéül, mert egy filmtörténeti klasszikus nem is első feldolgozásaként készült meghódítani a közönséget. Hagyjuk, mert ha belebocsátkoznánk Don Siegel (Invasion of the Body Snatchers [1956]) vagy Philip Kaufman (Invasion of the Body Snatchers [1978]) rendezésének felelevenítésébe Oliver Hirschbiegel dolgozata kapcsán, akkor rettenetesen elvesznénk a nüanszokban, és nem vennénk észre, mit is vitt véghez a Nicole Kidman és Daniel Craig főszereplésével készült film. Először is észre kell venni, hogy a hidegháborús, vörös veszedelemtől átitatott atmoszférát meglepő könnyedséggel adaptálta kortárs tematikává – és valljuk meg őszintén, tetszik a film egyébként vagy sem, ez már önmagában óriási siker. Ugyanis Siegel filmje majdhogynem az áthallásai miatt lett mérföldkő, és Kaufman is erősen apellál ugyanezen kontextusok működtetésére – Hirschbiegel projektje ugyanakkor óriási bukás lenne, ha követné ezt az utat. Aktualizált adaptációról van itt szó, vagyis updaptation készült, de szerencsés csillagzat alatt, és meglepően könnyedén összerittyentett, politikai és morális üzenetektől továbbra sem mentes változatban, ám minden sallang nélkül. Másrészt jól sikerült ötvözni a sci-fi és méginkább a thriller elemeket annak érdekében, hogy tulajdonképpen egy lendületvesztés nélküli másfél óra kerüljön a néző szemei elé. Ugyanakkor meg lehet találni a – többnyire játékosan előhúzott – filmes intertextuális utalásokat is: ott van mindjárt a főszereplők nemi szerepcseréje, vagy akár Veronica Cartwright megjelenése megannyi apró momentum mellett.

Belviszály a szuperhősöknél – avagy hidegháború és atomcsapás képregény módra

Watchmen - Smiley Nem vagyok egy nagy képregény rajongó, sőt, annak ellenére, hogy rendszeres fogyasztója voltam a megboldogult Kockás magazinnak, valamint néhány minőségi képregénnyel is rendelkeztem gyerekkoromban, valahogy kimaradt a batman-superman-stb. őrület, ennek következtében majd’ minden, ami ebben a témakörben kötelező körnek számít. A képregények adaptációi sem hatnak meg túlságosan, pláne azok nem, amelyek igyekeznek a filmben cinkos kacsintással képregény-stílben maradni, elfelejtvén azt, hogy most mintha más közegben lennének. Mindezek után meglehetősen szkeptikusan készülődtem a Watchmen című (kissé gender-bias-os címmel ellátott) film megtekintésére, de örülnék, ha mindig ilyen kellemesen csalódnék. Zack Snyder dolgozata már az első percekben beszippantja a nézőt, és atmoszférájával, valamint azzal, hogy szakít az agyonmagyarázós idétlenséggel, a jó és a rossz archetípusainak unásig ismert felhánytorgatásával, végig fenn tudja tartani az érdeklődést, ami egy több, mint két és fél órás, képregényen alapuló film esetében mindenképpen világrekord! A Watchmen nem bajlódik azzal, hogy az idétlen kosztümökben tetszelgő szuperhősök indítékait magyarázza, és első blikkre talán meglepő módon rögtön belehasít az alternatív valóság építésébe: semmi mellébeszélés, csodálatos esztétikai érzékkel megalkotott képek sorozata, jól megírt karakterek, és titkokkal rendesen megszórt történet – mindez egy feszült politikai légkörben megjelenítve: talán ez lehet az ütőkártya.

Mese az adaptációról – Csillagpor

Nemrég megnéztem a Neil Gaiman könyvéből készült Csillagpor című filmet, és annyire tetszett, hogy rögtön elolvastam a könyvet is. A két szöveg olyan együttest alkotott ezt követően, hogy az erről alkotott véleményt nem csak egy blogbejegyzésnek szántam, így kerekedett egy újabb cikk az Apertúra Magazin számára. Szándékosan megtartottam azt a sorrendet, amelyben a szövegek eljutottak […]