Iskola a digitális korban

Pintér Robesz elmélkedik azon, milyen alapvető változásokat tapasztalhatunk meg szülőként az iskola és a digitális kultúra kapcsolatában: például a kommunikáció úgy tűnik, elindult a virtuális irányba (nálunk mondjuk ez még csak csíraként van jelen, leginkább szülői kezdeményezésre), érezhető a bizonytalan lépésekkel beindított, de hatékonynak bizonyuló váltás. A mobil eszközök rendszerint feltűnnek a tanulók kezében, hiszen […]

“Ich bin Matuwagen”

Sajnos James Cameronnak már megint igaza lett: jönnek, mit jönnek, ömlenek a 3D-s filmek, és az ember egyszerűen nem érti, minek. Merthogy attól, hogy valami 3D-ben nézhető, még nem lesz olyan igazi 3D-s film – és sajnos, tetszik vagy sem, az Avatar eddig felülmúlhatatlan mind kidolgozottságban, mind indokoltságban, bár hamarosan már 4D-s mozi is érkezik (?!). […]

Így neveld a gyereket 3D-re

Kristálytisztán emlékszem első háromdimenziós moziélményemre, amelyet a makói moziban volt szerencsém végigülni: tulajdonképpen arra várt a vágyakozó tekintetét színes celofánnal megspékelt papírszemüveggel eltakaró közönség, hogy a 3D-s trash-movie (csak hogy pontosan legyünk, erről a filmtörténeti mérföldkőről van szó) végén egy dárda hegyén egyensúlyozzon némi zsigertekervény, és ez persze a térhatás következtében lehetőleg a szemünk előtt […]

Háromdé

3D Megállíthatatlanul jön a három dimenziós szórakoztatás, és nem kell túl nagy jósnak lenni ahhoz, hogy megtippeljük, nagy valószínűséggel most tényleg elérkezett a változás, most valóban jön a folyamatos, fokozatos átállás. Merthogy a 3D korántsem új találmány, és a mozi már rég foglalkozott vele (az ötvenes évektől), leginkább persze a televízió térhódítása ellenében vetette be, a nézők visszacsalogatását célzandó. Nem jött be, legalábbis nem hozta azt az eredményt, amit a mélyponton lévő filmipar előzetesen elvárt a technológiától. Látványos, bár drága; élvezetes, bár macerás – szemüveg kell hozzá, projektor, stb., vagyis már megint befektetés. A hatvanas éveket követően aztán le is csendesült a 3D-ről szóló híráradat, nem is nagyon készültek filmek ezzel a módszerrel, legalábbis egész estés játékfilmek nem igazán, és igen sokáig jegelte a projektet Hollywood is (bár a 80-as években volt egy kis reneszánsza). Mostanra azonban úgy tűnik, a technológiai akadályok egyre kevésbé akadályok, és a világon elég 3D vetítőtechnikával ellátott mozi létezik már ahhoz, hogy megérje 3D-s verziókat készíteni egyes, főként persze sikerre ítélt filmekből, vagy – ahogyan az Avatar példája is bizonyítja – egyenesen erre tervezni projekteket. Önmagában azonban a mozi már nem tudná ezt a technikát olyan szinten bevezetni, amelynél megérné a gyártás is – és most a rivális mediális aréna sokkal inkább partner lehet, mint valaha!

Az erdő kékségének titka, avagy soha ne nyisd ki Pandora szelencéjét!

Avatar Á“riási várakozás előzte meg James Cameron nagy dobásnak szánt filmjét, az Avatart, amit sokan egyenesen a mozi megmentőjeként, mintegy messiásként vártak, és az előzetes kritikai fogadtatás csak fokozta a várakozást, hiszen a film látványvilága egytől egyig mindenkit lenyűgözött. Miután átverekedtem magam a Cinema City csúfondárosan silány és felháborítóan múlt századot idéző, online-nak csúfolt jegyrendelő rendszerén, végül szigorú szemüvegem elé helyezhettem a foltoktól megtisztított 3D-s szemüveget, és elindulhattam a mozi történetének mérföldköveként aposztrofált filmes utazásra. Visszatértemkor számadást végeztem: az Avatar című dolgozatot bizony látni kell – de ennél több jót nehéz elmondani róla.