Reneszánszát éli a filmes, analóg fotózás, se szeri, se száma az Instagramon az erre utaló hashtegnek, mintha hirtelen mindenki többre becsülné a régi módit, mintha senki sem szeretne kimaradni az őrületből – ha tudja, mit csinál, ha nem, mindenki filmes géppel rohangál. Mielőtt lenézően legyintenénk, ismerjük el nyugodtan: ez nagyszerű jelenség. Teljesen mindegy ugyanis, ki miért veszi kézbe a polcon porosodó (és még mindig működő) matuzsálemet, vagy rohan egy jó kis boltba akár egy olcsó (vagy direkt drágább) gépet beszerezni, az eredmény csakis az lehet, hogy ha fel is adja, vagy nem is ragad bele hosszabb távra, valamicskét kénytelen megtanulni a fotográfiáról. És az sosem baj – még annak sem, aki egyébként nem is nagyon szeretne belemerülni a témába, hiszen a vizuális kultúra meghatározó része, így kommunikálunk egymással, talán nem árt tehát a legalapvetőbb fogalmakkal és lehetőségekkel tisztában lenni. Szóval ez a trend kifejezetten jót tesz, innentől kezdve mindegy, hogy hipsterkedés vagy szerelem. De nézzünk néhány szempontot, miért is tartunk ott, hogy az analóg visszatüremkedett a digitális életvitel és képözön fősodrába.

Instagram

Tetszik vagy sem, az elsőrangú vádlott az Instagram. Ennek a platformnak köszönhetjük, hogy a fősodorba emelte, hogy trendivé tette azt, ami – lássuk be -meghaladottá vált, és főleg, hogy mára a retró és a nosztalgia hullámain túlra is tudta röptetni. Egyáltalán nem véletlen, hogy épp az Instagram tudta mindezt véghez vinni, hiszen ha egy picit is elmélázunk azon, honnan is vette az alapötletet az alkalmazást létrehozó duó, majd milyen elvek mentén fejlesztették tovább, nyilvánvalóvá válik, hogy a digitális felület meglehetősen sok részletében utal az analóg fotók korszakára. Persze a név elsősorban az instant fotográfiára utal (az alkalmazás ikonja is egyértelmű utalással él), ám az eredetileg az interfészbe programozott kötöttségek, valamint a sokat finomítgatott filterek sokasága megannyi jellegzetes analóg kidolgozást és megjelenítési módot sugall. Az alkalmazás használata így akarva-akaratlanul is ráirányította a figyelmet a filmes-analóg hatásra, aminek emulálása mára gyakorlatilag kisebb piaccá nőtte ki magát.

A VSCO és a Kinfolk magazin esztétikai irányvonalát a tudatos Instagram felhasználók akár tudatosan, akár csupán a jól kivehető trendeket követve, de mégis villámgyorsan átvették: miközben a digitális szűrőket igazgatták a képeken, talán nem is feltétlenül agyaltak azon, milyen film emuláció jellegzetességeit kapja épp a pillanatokkal az előtt készült kompozíció. A lényeg, hogy épp egy kifejezetten kortárs digitális interfész hozza vissza az analóg esztétikát, észrevétlenül szembeszállva a folyamatosan tökéletesedő képalkotási lehetőségekkel, a borotvaéles fotorealizmussal, tömegeket megnyerve letűnt korok képi stílusainak.

Kiszakadás

Vélhetően pontosan a digitális technológia által lehetővé vált képözön, a megosztási kényszer ellenpontja az, ami az analóg technikát ismét előtérbe segítette. A hálózati kép korszakában mintha megteremtődne az igény arra, hogy az egyes képeket kiválogatva, szemlélődve fogadjuk be, mert a folyamatos képözön eltompítja az érzékelést, egyszerűen nem tudunk már csak úgy bámulni, belefeledkezni egy-egy kompozícióba.

A képalkotás oldaláról is meg lehet közelíteni ezt a kérdést: egy filmes fényképezőgéppel kétszer-háromszor is meggondolja az ember, kattint-e, amikor meglát valamit, hiszen tudja, minden képnek anyagi vonzata van, ezáltal mintha rögvest jelentősége is keletkezne, vagyis “csak úgy” nem lövöldözünk el egy tekercset sem – már előre igyekszünk látni a képet. Ez a folyamat odáig fajulhat, hogy az ember azon kapja magát, kiszakad kissé a körülötte hömpölygő valóságból, megfigyelővé válik, hátrébb tud lépni, szemlélődni kezd, meglát olyan pillanatokat, helyzeteket, részleteket, amelyek mellett korábban ugyanúgy suhant el, mint ahogy mindenki más. Sokan kifejezetten meditatív élményként élik meg az ilyen pillanatokat, hiszen sokkal erőteljesebben vannak jelen az adott pillanatban, koncentráltabban figyelik környezetüket, mintha nem keresnének témát, vagy simán a telefon segítségével kattintgatnának szüntelen.

Olympus OM-10, Kodak T-Max 100

Kézzel fogható eredmény

Mátéval egy garázsvásáron bóklásztunk, amikor meglepetten méregette a gépeket, és megjegyezte: “Ez ilyen olcsó?!” – mármint egy működő, jól használható analóg fényképezőgép. Igen, jóval olcsóbb, mint egy mobil vagy egy digitális fényképezőgép, bár csalóka a helyzet, hiszen illik hozzászámolni a hosszú távon fellépő költségeket (film, labor, esetleg javítások), de valóban könnyű elcsábulni és impulzus-vásárolni egy gépet, amivel adott esetben tényleg szuper eredményt lehet elérni. Merthogy ezeket az eszközöket még többnyire úgy építették meg, hogy egyszer kelljen megvásárolni – elképesztő belegondolni is, hogy akár lassan száz éves matuzsálemek is képesek kifogástalanul működni, megfelelő karbantartás mellett persze.

Amikor az ember elkattintja az első tekercs filmet, majd előhívást követően a kezében tartja a negatívot, vagy netán a kártyapakliként csalogató fényképeket, egészen másként viszonyul magukhoz a megörökített pillanatokhoz, mintha a telefonján pörgetné őket végig. Nem értékítélet, nem fals nosztalgia, egyszerűen az anyagi, tapintható, fizikai kiterjedésben is érzékelhető kép másféle figyelmet követel meg magának – engedi a nézelődést a képkivágáson belül, hagyja, hogy a szem barangoljon a levilágított térben. Épp ezért az élményért érdemes néha a digitális masinával készült képeket is kinyomtatni, de persze ha az egész folyamat analóg materialitásban futott végig, az mindig más élmény marad.

Új élmény

Ne feledkezzünk meg az egész újdonságáról sem: nem a saját generációmra gondolok, akik az analóg felől érkeztek a digitális képalkotás irányába, hanem azokra a fiatalokra, akik eleve digitális eszközzel készítették életük első képét, majd ezen az úton haladtak tovább. Számukra a filmes fényképezés valami egészen új, egészen más területet nyit meg. Nyoma nincs a mesterséges intelligenciának mondott segédalgoritmusok garmadájának, amelyek akkor is kihozzák a legjobbat a készülő képből, ha esetleg az ember épp nem a gép által korrektnek kalkulált expozíciót alkalmazná, nincsenek filterek (illetve itt ezek szerepe nem utólagos, hanem elsődleges, hiszen a film kiválasztása nagyjából el is dönti a kérdést), mindent az adott pillanatban, az adott lehetőségekhez igazodva kell megoldani.

És visszanézni sem lehet a képeket – vagyis nem tudjuk ellenőrizni, vajon sikerült-e eltalálni az élességet, vajon sikerült-e a rendelkezésre álló fényeknek megfelelően exponálni. Szóval ilyen értelemben egyrészt vakrepülés (már persze amíg meg nem tanulja az ember a beállításokat és az alap kalkulációkat, mert onnantól kezdve ez már természetes és gyors, magabiztos folyamattá alakul), másrészt izgalmas várakozás (addig nyilván nem tudjuk meg, milyen képünk lett, amíg végeztünk a filmtekerccsel, majd megvan az előhívás). Megkapni a digitális scant, vagy épp kézben tartani a papírképet azonban fenomenális érzés, valahogy minden kép mintha többlet jelentőséggel lenne felruházva hirtelen, mintha minden egyes pillanat, ami a képekről visszaköszön, fontossá válna hirtelen.

Megtanulsz hibázni

Na, ez furán hangzik, elismerem. Pedig lehet, hogy ez a legfontosabb. Az agyontökéletesített eszközeinkkel lassan elkerülhetetlen lesz technikai értelemben jó, vagy legalábbis elfogadható képet készíteni, így egyre kisebb a hibalehetőség: gyakorlatilag nem lehet hibázni (maximum ha nem a témára irányítom a kamerát – de talán arra is kitalálnak majd egy mesterséges intelligencia modult, ami odarántja a mancsom, hogy nehogy elvétsem a kattintást). Mondhatnánk, hogy ez szuper, és persze, bizonyos tekintetben az, viszont így fogalmunk sem lesz egy idő után, miért is sikerülnek a képeink. A filmes fényképezés több, tőlünk független összetevővel-változóval spékeli meg azt az alapvető bizonytalanságot, amit mi magunk is jelentünk a kép készítésének folyamatában, ami eleve áthangolja az agyat, és talán jobban koncentrálunk arra, hogy legalább mi mindent megtegyünk annak érdekében, hogy jól sikerüljön a kép. Azon túl, hogy így – ahogy fentebb már írtam – tudatosabban komponálunk és kalkulálunk, a fellépő hibákat sokkal pontosabban tudjuk azonosítani, és ha már sikerült azonosítani, könnyebb lesz kielemezni is, és rájönni, vajon mit szúrtunk el.

Márpedig ebből fogunk tanulni, ebből fogunk fejlődni, ebből tudunk táplálkozni – a saját hibáinkból értjük meg igazán, mit is jelent számunkra a kamera a kézben. A bennünket körülvevő világ most épp nem arra tart, hogy ünnepelje a hibát, ami szerintem nagy baj, mert hibázni előbb-utóbb mindenki fog, és nagyon nem mindegy, mit kezd az élménnyel. Minden bizonnyal messzire vezetne ez a gondolatmenet, de talán a filmes fényképezés egyik nagy tanulsága lehet önmagunk hibáinak elfogadása, és az ebből való építkezés kitalálása, ami ez esetben nyilván konkrét képkészítési folyamatban nyilvánul meg, de a feldolgozás mechanizmusa más téren is hasznosítható. Ha úgy tetszik, mentális gyakorlatként is tekinthetünk erre a fura, avíttasnak vagy épp hipszternek látszó trendre, ami tényleg praktikus segítséget nyújthat valamiféle önismereti úton, vagy legalább annak megkezdésében.

Persze nem kell rögvest ilyen fennkölt gondolatokkal bombázni a trendet követőket, a próbálkozókat, az érdeklődőket, elég megélni az egész folyamat izgalmát, az elkerülhetetlen várakozást, a kép komponálásának tudatosítását, és egyáltalán az egész materialitását, taktilis közvetlenségét, ami részben szembe megy a mindent virtualizálni igyekvő világgal, részben pedig talán segíthet az abban való boldogulásban is.