2016 február eleje jelentette azt a képi fordulatot az életemben, amikor a mindig mindenhol velem lévő okostelefonba épített kamerán túllépve egy dedikált eszközre váltottam, mert úgy éreztem, többre, másra van szükségem fényképezés terén, mint ami rendelkezésemre állt. Több minden motivált, amiket csak most kezdtem tudatosan összeszedni, amikor az Olympus Passion magazin szerkesztői kérték, írjam le, hogy jutottam el az okostelefontól odáig, hogy már inkább a kamerát veszem elő egy kép elkészítéséhez, minthogy az egyszerűbb(nek tűnő) megoldást alkalmazzam. Ha valakit részletesen érdekel az angol szöveg, és támogatná a magazint, hogy továbbra is minőségi tartalmat gyártson, kérem, ne legyen rest kattintani – de azért vázlatosan leírom, miről is beszéltem a lap hasábjain.

Két alapvető meghatározó élmény égett be az agyamba. Az egyik, hogy a lakótelepi lakás konyhája néha átvedlett fotólaborrá, ilyenkor a teljes sötétségben egy piros lámpa volt az összes fényforrás, ami még izgalmasabbá tette az amúgy is varázslatos dolgokat, amelyek folytán egy nagy levilágító eszköz működését követően egy papírlapot bele kellett ejteni egy folyadékba, ott elkezdett fokozatosan előjönni valami kép (először izgalom – “ebből nem jön elő semmi, nem látom, nem látom”, aztán még több izgalom – “jaj, mi az? de fura, az előbb még teljesen mást láttam”, mint valami kezdetleges, megfejthetetlen modell alapján változó Rorschach-teszt), ekkor egy másik folyadék, majd megint másik, ésatöbbi, majd a fürdőszobában beizzított szárítógépezet következett, és a végén a nosztalgikusan csodálatos fekete-fehér kép. A másik, hogy a szokásos hosszas újkígyósi nyaralás alkalmával egyszer ott maradt velünk a család Werra kamerája, és volt egy egész tekercsem arra, hogy elszórakozzak, és amikor az Ofotértből előkerült az előhívott képcsomag, a tetején ott volt a világ legcsodálatosabb rózsaportréja – legalábbis én úgy láttam, olyan volt, mint egy képeslap, mindent sikerült tökéletesen eltalálni, holott fogalmam sem volt, mit is csinálok, amikor elkattintottam. Ma is előttem van az a kép, aminek semmi, de semmi jelentése nincs, viszont egy egész nyarat képes előhozni – Roland Barthes sem vitatkozna azon, hogy bizony ez a fénykép hatalma.

Mindig volt valami fényképezőgép körülöttem, de soha nem használtam kifejezetten tudatosan: legfőképp nyaralások alkalmával került elő valami gép, de a múlt század végén is a filmben bíztam, így a 24/36 képkockára limitáltam a kiruccanások dokumentálását, ami majd csak a digitális kompaktok elterjedését követően változott. Ugrás a jelenbe: valószínűleg nem ezt hallod komoly(an vehető) kutatótól-enthusiast-tól, de nálam az Instagram hozta el a váltás igényét (a #BREW-kísérlet, valamint a személyes galéria) – egy ideig jól kiszolgált az éppen aktuális mobil kamerája, főleg úgy, hogy egyre jobbak és jobbak voltak, de a fejlődéssel párhuzamosan az esztétikai igény is rohamosan alakulni kezdett, és ez gyorsabbnak bizonyult, mint a technológiai változás, ezért 2016-ban megérett a váltás. Nagy dilemma volt, hogy DSLR vagy MILC gép legyen az első, komolyan vehető tanuló szerkezet, de a jövőbe tekintés, a lehetőségek, a célok, valamint azért az árcédula is a tükörnélküli világ felé billentették a mérleg nyelvét. (Amíg tükrös és tükörnélküli technológiák futnak egymás mellett, mindig lesz vita, melyik miért jobb a másiknál, nem foglalkoztat a kérdés, hogy őszinte legyek.) A hordozhatóság, kezelhetőség és képminőség, valamint a bővíthetőség (mert ugye egy gép megvásárlásával az ember egy rendszerre voksol, abba vásárolja be magát, amit fontos szem előtt tartani) a m4/3 felé terelt, az Olympus lett a befutó, és azóta se bántam meg a döntést, sőt.

Amire viszont nem számítottam, az az, hogy mennyire beszippant majd ez a fotózgatás: gyakorlatilag alig van már olyan nap, hogy ne kattanna a zár, ne készülne kép, ráadásul bárhová is megyek, teljesen más szemmel nézek már mindenre. De menni sem kell: itthon, vagy a városban is olyan dolgokat látok meg, amik mellett ezerszer elmentem, de nem tűnt fel, hogy ott van, és sosem gondokoztam rajta, miért van ott, mi a célja, van-e egyáltalán célja, most pedig már akkor keretezem a látványt, amikor a gép még a táskában pihen, és már úgy komponálom a képet, hogy valami értelmet adjak neki. Persze ez kicsit fellengzősnek hangzik, messze nem vagyok profi, viszont jó példája vagyok annak, hogy a vizuális kultúra milyen hatással van: tudatosabban szemlélem a környezetemet, még ha nem is sikerül mindig visszaadni ezt a tudatosságot a képekben. Néha viszont nagyon is sikerül, ami nagy boldogság, mert a technikai és a kritikai kompetencia összeérése óriási lökést ad a folytatáshoz.

További képek az Instagramon 😉