Kanadai favágó, angol nyelvtanfolyam, ausztrál üdvözlet

Zsenge poszt-érettségis koromban egy pályaorientációs tanácsadáson vettem részt, ami elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy államilag támogatott angol nyelvtanfolyamra jelentkezhessek. A makói munkaügyi központ fiatal munkatársa sugárzó arccal jelentette be, hogy mi vagyunk az elsők, akik egy kanadai szoftver segítségével, irányított kérdések sorozatának megválaszolásával tudjuk egészen pontosan behatárolni, milyen munka, illetve egészen konkrét foglalkozás felé is kellene orientálódnunk. Ám legyen, az ember sok mindenre hajlandó, amikor fiatal és bohó, pláne ha a cél ilyen könnyen elérhető – és, mi tagadás, kicsit kíváncsi is voltam annak ellenére, hogy egyetemre készültem, nem holmi munkaerőpiacra. Leültünk a munkaügyes hölggyel, és elindult a program, sorjáztak a kérdések (a szokásos: szeret-e csapatban dolgozni?; szívesen dolgozna-e szabadban?; inkább irodában?; nyelvtudását használná?; ésatöbbi), közben az algoritmus cikázott a lehetőségek között, és vagy száz, nagyjából őszintén adott választ követően megszületett az eredmény: a szuper program szerint számomra a legideálisabb foglalkozás kétség kívül a “kanadai favágó”. Pici bizonytalanságot észleltem a munkaügyes hölgy arcán, én igyekeztem mimikámmal jelezni, hogy mintha ici-pici zavart észlelnék az erőben, és sugallni, hogy talán a szoftver lokalizációjával akad még némi tennivaló, mire kisebb fajta konzíliumot tartottak az ifjú munkatársak az eredmény ürügyén. Hogy most akkor mi legyen, mert elvileg ezt a programot használnák arra, hogy eldönthessék, milyen támogatott tanfolyamot javasoljanak a delikvenseknek. Éreztem, hogy közbe kell lépnem, mielőtt valami faipari szakközépiskola nyári tanfolyamára küldnének, így ennyit tudtam hozzátenni a kupaktanács diskurzusához: “Hát, végül is Kanada népességének egy része angolul beszél, szóval…” – idáig jutottam, ha jól emlékszem, mire a ráncok kisimultak, az arcok felvidultak, és közfelkiáltással a fullosan támogatott angol nyelvtanfolyamot javasolták számomra. Öröm és bódottá. (A szoftver kapacitására volt jellemző, hogy a mezőgazdaságra ráállt dél-alföldi kisváros fiataljainak feltűnően nagy százaléka tűnt kanadai favágónak pont megfelelő alanynak, ami kicsit csökkenti személyes affinitásomat a szakma iránt.)

Mindez azért jut eszembe minden áldott év karácsonyának környékén, mert ilyenkor az egy évtizeddel ezelőtt, egy barkácsáruházban akciósan beszerzett, nyiklő-nyakló, fűrésznek tűnő szerszámmal esek neki az aktuális fenyőfának, hogy rábírjam, csusszanjon bele a fránya törzse a talpba, hogy végre díszíteni lehessen. Ez az az időszak, amikor elgondolkodom, hogy ha hinnék a sorsban (ó, pardon, Sorsban), akkor ezen alkalmakkor erősen kísértene – bár semmiképp nem szeretném a jó kanadai favágókat ezzel kellemetlen helyzetbe hozni, pláne megsérteni (tuti van valami Discovery Channel műsor, milyen viszontagságok közepette élnek és dolgoznak ezek az emberek, micsoda ősi és hősi erő az, ami munkál bennük – urbánus lelkemből és testemből minden ilyen kvalitás hiányzik, mondanom sem kell). Szóval amilyen gyorsan kísért a s/Sors, olyan gyorsan levedlem magamról ezt az alternatív jövőképet, megengedve, hogy évente egyszer azért bepillantást nyerhessek kanadai favágó létem fikciójába is.

És hogy ne maradjunk rendes ünnepi köszöntés híján eme hevenyészett, nosztalgiát ébresztő, kissé abszurd történet miatt, álljon itt a világ talán legszuperebb karácsonyi dala, ami speciel ausztrál főből pattant ki: