A városok, melyek egykoron birodalmak stabil központjai, államok zárt univerzumai, vagy épp a támadók elől védő erődítményként valami állandó, valami statikus, valami viszonyítási pontként működtek, mára fluid és fragmentált átmeneti zónává alakultak, benne a folyamatosan pulzáló emberi forgataggal. Jelenkorunk épületei és struktúrái sokkal inkább az áthaladásra vannak tervezve mintsem a megállásra, a tartós ottlétre, nem marasztalják az áthaladót, hanem terelik más és más úti cél felé – melyek szükségszerűen csupán újabb zónák és állomások.

Az ingázás – melynek én is részese-résztvevője vagyok – mindezt az érzetet felerősíti, felnagyítja, élesebb kontúrokkal látja el, hiszen jellemzője a konstans nomád állapot: megérkezni lehetetlen, csupán megtorpanni lehetséges. Ezeket az érzéseket igyekeztem képileg megfogalmazni, azokat a helyzeteket megtalálni, amelyek az ember és a környezet kölcsönhatása révén nem pusztán a valóságból kiragadott pillanatokként, hanem önmagukon némileg túlmutató kórképként képesek rávilágítani mindarra, amit nem vehetünk észre, hiszen többnyire mi magunk is tevékeny részesei vagyunk.

A projekt jellegéből kifolyólag olyan tereket és alkalmakat kerestem, amelyek különbözőségük ellenére is tematikai egységet képesek létrehozni. A folyamatos mozgás, utazás, átmeneti lét kisebb, észrevétlenebb felszerelést igényelt, valamint olyan részvételt, ami nem hívja fel magára a figyelmet, pontosan azért, hogy az átmenetet semmi ne kényszeríthesse megállásra. Technikai értelemben a mozgás és a statikus, ám mozgást generáló struktúrák, az áthaladás és az ezt megteremtő zónák találkozásának kompozíciója jelentette a legnagyobb kihívást, vagyis megtalálni azokat a nézőpontokat, ahonnan az adott esetben szűk terekből és nagy tömegből le lehetett választani a témába illő kompozíciókat.

A képek kézből, kistele vagy kifejezetten teleobjektíves gyújtótávval készültek, aminek köszönhetően a tér immár nem puszta háttérként jelenik meg a kompresszió következtében, hanem egyenrangú félként, mellyel az áthaladó egyén észrevétlen is interakcióba lép. A gyújtótávolság ilyen jellegű, kontra-produktívnak tűnő választása kifejezett kihívást jelentett a street photography stílusú, jellemzően nagyobb látószöget és kisebb gyújtótávot alkalmazó megoldásokhoz képest, amit mindemellett a szándékosan látványos és erőteljes fény-árnyék keltette hatásokkal igyekeztem még hangsúlyosabbá tenni. A sorozat elkészítésénél kezdetétől fogva koncepció volt a fekete-fehér konverzió, amivel a tereket és a rajtuk áthaladókat geometriai jellegű formavilágba komponálva tudom ábrázolni. A monokróm megjelenítési mód lehetőséget adott az utómunka során az erőteljes, döntően kora reggeli fényviszonyok további kiemelésére, a kontrasztok hangsúlyosabbá tételére, ami a sorozatnak a valóságos látványtól kissé elrugaszkodó vizuális keretet biztosít.