A sok kávés-kávézós kép, amit magamnak vagy a #BREW-nak készítettem, megtanított rá, hogy szükség van egy képi arculat, egy azonosítható esztétika kialakítására. Egy idő után hiába próbálkoztam a mobil haladó beállításaival is, egyszerűen nem sikerült azt a minőséget és képi konzisztenciát elérnem, amire vágytam, amit szerettem volna, és amiről tudtam, hogy szükséges lesz. Félreértés ne essék, a mai napig szívesen kattintok a mobillal is, de nagyon ritka az, hogy ezek a képek megosztásra kerülnek. Számomra a mobil a snapshot, vagyis a pillanatkép esztétikáját idézi, ahol semmi más nem számít, csakis az adott momentum megragadása – ennek hosszú kultúrtörténeti háttere van természetesen. A fényképezőgép azonban valami egészen más, mert átalakítja azt, ahogyan látom a környezetem, ráhangol arra, tudatosítja, hogy fogadom be a látható világot, és felkészít arra, mit és hogy mutassak meg belőle. Minden technikai és esztétikai előnye mellett számomra talán ez a legfontosabb, amit egy ilyen eszköz adhat.

Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, milyen fényképezőgépet választ az ember. Ha mobilról váltasz, akkor evidens, hogy az ún. digitális kompakt kategóriát el is lehet felejteni, ugyanis azon túl, hogy mondjuk egy icipicit esetleg nagyobb képérzékelővel rendelkezik, vagy tényleg jobb képminőséget produkál, esetleg kényelmesebb vele kattintgatni, nem fog túlságosan nagyot lendíteni a képeiden, és hamar érezni fogod a korlátokat. Persze ebben a kategóriában is vannak iszonyat jó eszközök – de az árukból már simán kijön egy tükrös vagy tükörnélküli, cserélhető optikás gép, szóval akkor már inkább lépjünk kategóriát, ha az elhatározás megszületett.

A DSLR (Digital Single-Lens Reflex) vs MILC (Mirrorless Interchangeable Lens Camera) kérdése áthidalhatatlan válaszvonalnak tűnik, mintha csak két szekértábor volna, de mi, amatőrök nyugodtan pártatlanok maradhatunk: nekünk ugyanis tök mindegy. Miért? Mert a mai technológia szintjén ugyanolyan eredményt tudunk elérni, bármelyiket is választjuk. Alább kicsit megnézzük majd, melyik micsoda, de mielőtt belemegyek, lássuk, mi alapján érdemes kamera után nézelődni. Én a következő szempontok alapján választottam anno:

  • képminőség
  • bővíthetőség
  • a rendszer (objektívpark, kiegészítők stb.) spektruma
  • méret (mert állandóan úton vagyok)
  • ár (mert annyi pénzt tudtam rákölteni, amennyit összespóroltam, nem többet)

Nincs olyan, hogy mindenkinek ugyanaz jó: mérlegelni kell, mire kell a gép, hol és milyen körülmények között fogod használni, mit és hogyan szeretnél megmutatni abból, ahogyan te látod a világot. Manapság szerintem borzasztó nehéz mellényúlni, hihetetlen sok kiváló gép forog a piacon, talán pont ezért nehéz a választás.

A lapka mérete

A kis fényérzékelő lapka, amit az objektív mögé, a váz hátsó részébe szereltek alapvetően meghatározza, milyen képet tudsz készíteni. Különböző méretekben gyártják, és ennek megfelelően különböző méretek kerülnek a gépek vázaiba is. A telefonokba iszonyat pici lapkák kerülnek – ez jelenti az egyik iszonyat nagy limitációt, ez az egyik oka, miért döntöttél a váltás mellett, még ha nem is voltál ezzel feltétlen tisztában. Megint a fizika: ha kisebb az érzékelő, kevesebb fényt tud befogadni, ennek következtében nem tud olyan információ mennyiséget feldolgozni, mint egy kétszer-ötször-tízszer akkora egység. (Tudom, a mobilok szoftveresen igyekeznek mindenféle varázslattal – de ugye ott a fizika… lehet próbálkozni, de nehéz becsapni…) Az ipari sztenderd (értsd: profi alap) az ún. full-frame képérzékelővel felszerelt gépcsoda, ami az analóg filmes korszakra utaló elnevezéssel egy filmtekercs képkockájának 35mm-es méretének felel meg. Sokak vágya, sokan esküsznek erre, és tényleg, iszonyat jó képminőséget produkál. Ennek megfelelően iszonyat összegeket kérnek el értük. Ezen felül is van még kategória, de azt most hagyjuk, a középformátum, pláne digitális eszközként maradjon csak álom egyelőre – alatta viszont már sokkal érdekesebb a helyzet.

Itt jönnek ugyanis az ún. crop szenzorok, vagyis a teljes kockát levágó méretű érzékelő lapkák. Elsőre soknak és felesleges technikai bíbelődésnek tűnik, nem is nagyon kell belemenni ezen a szinten, de a következő méretek léteznek:

A cserélhető objektíves rendszerek többnyire a micro 4/3-tól indulnak, annál lejjebb tényleg nem is érdemes foglalkozni a dolgokkal – ez viszont már önmagában is óriási lépés egy mobil érzékelőjéhez képest, tehát simán szintet lép, aki ebbe ruház be. Annál is inkább, mert az érzékelő mérete önmagában nem minden. Fontos még a pixelek száma, és persze az is, mit tud a fényképező processzora kezdeni a lapkára érkező információval. Jó pár évvel ezelőtt a méret meghatározta, mit és hogy lehet lefényképezni, ma azonban a technológia fejlődésével ez a kérdés rettentő összetetté vált, és egy első gépválasztás előtt álló amatőrnek – kövezzetek meg érte, de csakazértis kimondom – tökéletesen mindegy is, pontosan hány megapixel és milyen lapka dolgozik a gépben. Maradjunk annyiban, hogy egy m4/3-os érzékelővel épp olyan szuper képet lehet készíteni, mint egy full frame-mel, és fordítva is igaz: ezzel is épp olyan értékelhetetlen vizuális szemetet lehet előállítani, mint a másikkal. Azt is megsúgom, hogy a kutya nem veszi észre a különbséget, ha online, vagy a szokásos képernyőkön szemléli a képet. Sőt, továbbmegyek: rég megdőlt az a mítosz is, miszerint nyomtatásban jön ki igazán a különbség – nem, már ott sem. Félre ne értsen senki: igen, a full frame egyáltalán nem véletlenül szükséges a profi kategóriában. Igen, még mindig sokkal többet és jobbat lehet egy full frame kamerával elérni, megint csak az a helyzet, hogy a fizikát nem lehet becsapni.

Én mégis a m4/3 mellett tettem le a voksomat, mert az elején emlegetett listánál magasan verte a full frame vagy más crop szenzor lehetőségeit, és azóta sem bántam meg egy pillanatra sem, sőt! A tükörnélküli rendszergépem (egy Olympus OM-D E-M5 Mark II) olyan ívet rajzolt fel elém, ami egy hosszú tanulást tesz lehetővé, hiszen gyakorlatilag egy profi kamera egy jóval kisebb, kompaktabb testben, és olyan megoldásokat alkalmaz, ami bőven kompenzálja, hogy nem az elérhető legnagyobb fényérzékelővel van felszerelve, vagy nem a legdurvább megapixel báró. A lényeg ugyanis végső soron az, hogy az adott számú megapixel hogy oszlik el a lapkán, mert ez, valamint az objektíved minősége fogja alapvetően meghatározni, milyen minőségű képeket tudsz készíteni. Ez egy nagyon összetett játék, és őszintén mondom, fogalmam nem volt erről az egészről, amikor az első kamerámat megvettem (az egy kifutó modellként leárazott Olympus E-PL6-os volt, kit objektívvel együtt 80000 forintért). Tudtam, hogy kiemelkedő minőségű, és elérhető árú objektíveket tudok majd beszerezni (mert ennek azért utánanéztem), és néhány tesztet azért csak elolvastam-megnéztem, de mivel az eredmények mind azt mutatták, hogy az én elvárásaimnak ez bőven megfelel, beleugrottam. Az újabb gép ugyanazokat az objektíveket használja, tehát nem kellett mindent cserélni, azonnal tudtam használni minden tartozékot – ezért fontos ebben is gondolkodni.

Az érzékelőre visszatérve: általában érvényes szabály, hogy minél nagyobb az érzékelő, annál nagyobb fénymennyiséget és képi információt képes befogadni, ennek megfelelően annál részletgazdagabb és nagyobb dinamikai tartományú képeket lehet vele készíteni, így talán nem is olyan meglepő következmény, hogy bizony a méret növekedése az ár növekedését hozza magával. Tessék azonban észben tartani, hogy itt már bőven a mobilos méretek fölött vagyunk, és miliméteres eltérésekről beszélünk, ráadásul amatőrök vagyunk, akik hobbiból fotóznak és nem ebből élnek, vagyis a büdzsé limitált, és egyébként is: tanulni szeretnénk. Ha innen nézzük tehát, a méret nem minden. Keress rá a neten, az Instagramon a kisebb és nagyobb gépekkel készült képekre, és nézd meg, látod-e a különbséget, illetve ha látod, olyan számottevő-e, hogy megérje a sokkal nagyobb ráfordítást. És mindeközben ne feledd: nem a kamera készíti a képet, hanem aki mögötte van.

Egy kis kitérő: a camera obscura

Nem tudom megállni, hogy ne kapcsoljam rögtön az egészet ahhoz, amiről vizuális kultúra és fotóelmélet kapcsán állandóan beszélek: ez pedig a camera obscura, vagyis a sötétkamra. Oltári egyszerű és oltári nagyszerű találmány, ami alapjaiban alakította át azt, ahogyan a világot látjuk, és ennek kapcsán azt, ahogy a világban elképzeljük magunkat. Maga az optikai elképzelés rettenetesen régi, időszámításunk elé datálható, azonban csak később, az első évezred végefelé készült el az első eszköz, ami aztán nem igazán találta a helyét a világban (értsd: a társadalom nem tudott vele igazán mit kezdeni), vagyis technológiaként rendelkezésre állt ugyan, de nem terjedt el funkcionálisan. A reneszánsz fedezi fel magának az eszközt, és a legnagyobbak is előszeretettel használták, hiszen megkönnyítette a reneszánsztól megszokott, tökéletesen realisztikus képi ábrázolást. Onnantól már tényleg “csak néhány lépés” a fotográfiáig, amikoris a camera obscura, mai tudásunk szerint legalábbis, végleg kiteljesedhetett.

Ami viszont számomra sokkal fontosabb aspektus ebben az egészben az az, hogy a camera obscura elve egy olyan váltást hozott, amibe talán kevéssé gondolunk bele a hétköznapokban: szétválasztja a szubjektumot és az objektumot, vagyis a szemlélőt elkülöníti a szemlélt világtól, ráadásul egy konkrét technológiai szeparációról van szó. Ez az a törésvonal, ahonnan számítva a kép technikai mediatizációvá válik, vagyis visszavonhatatlanul elválik a valóságtól. Ha belegondolunk, ez azt is jelenti, hogy saját magunk nem tudunk a körülöttünk lévő képi világ részei lenni, hiszen az mediatizáltan van jelen, mert a saját magunkról alkotott képünk-képzetünk is mediatizált. Messze vezet, ha ebbe most belekezdek, ezért itt meg is állok: szerintem néha nem árt ezt tudatosítani magunkban, amikor a fényképezőt, ezt a modern camera obscurát a szemünk elé emeljük, hogy megörökítsünk egy olyan pillanatot, amiben elvileg jelen vagyunk.

Tükör vagy tükör nélkül?

A camera obscura továbbfejlesztett változatai tükröket használtak, ezek segítségével irányították a képet egy négyzetes felületre, ami aztán például rajzok és festmények alapjául szolgált. A legmodernebb tükrös fényképezőgép is ugyanezt teszi. Az objektív lencséin keresztül érkezik a gép testébe a fény, de mielőtt a hátsó falhoz érne (ami ugyanúgy fal, mint ahogy a sötétkamrának is egy fal volt a hátulja) egy tükörrendszer a képet az optikai keresőbe irányítja, így ha fent belekukkant az ember a kis keresőbe, azt fogja látni, amit kell. Ahhoz, hogy mindebből kép is legyen, vagyis rögzítse a gép a látványt, a tükörnek a zár kioldása előtt fel kell csapódnia, hogy a fény egyáltalán el tudjon jutni a zárig, illetve azon túl, a szenzorig. Ősrégi logika, amit az SLR, vagyis az analóg tükörreflexes gépek tökéletesítettek a múlt században, és amihez képest csak a “D” betűjel a változás: már nem analóg, filmtekercsre érkezik a fény, hanem egy digitális rendszer működik a dobozban. A mechanikai megoldások is fejlődtek persze, sokat finomítottak, más anyagokat használnak, de lényeg nem változott, megmaradt a tükör és a sötétkamra.

Ezzel szemben a MILC gépek, vagyis a tükörnélküli rendszerek kiiktatják a tükröt és a hozzátartozó mechanikát, és kihasználják azt, hogy ha már van egy digitális érzékelőnk a dobozban, miért ne azzon keresztül juttassuk el az objektíven keresztül beérkező fényt, illetve képet a nézőkébe? Vagyis kiiktatták a mechanikát, a teljes tükrös rendszert, aminek köszönhetően jóbal kisebb lett a gép teste, súlya, és kevesebb hibalehetőség is van, hiszen ahol mechanikus szerkezet van, ott nyilván több dolog is elromolhat. Ugyanúgy megvan a zár, a kép elkészítésének elve ugyanaz marad, sőt, sok esetben az érzékelő lapka is tökéletesen ugyanaz, de a felépítés egyszerűbb, áramvonalasabb. Furcsamód a MILC elve visszakanyarodik az eredeti egyszerűséghez, vagyis a technológiai fejlődés spirálisan visszanyúlt az eredethez, aminek semmi jelentősége nincs a gépválasztás tekintetében, de számomra borzasztó érdekes kultúrtörténeti szempontból.

Egy nagy különbség, amit azonnal észlelsz, ha a keresőbe nézel, fontos lehet. A DSLR, mivel a tükrökkel továbbítja a képet a lencséktől a nézőkéhez a szenzor közbeavatkozása nélkül, azt a képed mutatja, amit a természetes optika enged (ezért hívják OVF-nek, vagyis optical viewfindernek). A MILC nézőkéje viszont azt a képet közvetíti, ami a szenzoron keresztül érkezik, mivel nincs előtte a tükör – így ott azt a képet kapod, ami az elkészült képed lesz (ezt hívják EVF-nek, vagyis electronic view findernek). Ez alapvetően meghatározza a képkészítési szokásokat, és persze az elvárásokat is. Aki SLR-rel és DSLR-rel dolgozott, dolgozik, nyilván sokkal természetesebbnek és használhatóbbnak tartja az OVF használatát, nem utolsó sorban azért, mert a kép tökéletes, hiszen nincs semmi manipuláció és digitalizáció. Aki mobil felől érkezik, az viszont eleve EVF-szerűséghez szokott, így neki sokkal kényelmesebb az EVF. Korábban azért elég sok probléma volt ez EVF-ekkel, ez az igazsághoz hozzátartozik, hiszen lényegében egy aprócska kijelző, semmi más, és így a felbontás például alapvetően meghatározza azt, mennyire használható. Manapság azért már ott tartunk, hogy az EVF kukkolók igen magas minőséget produkálnak, szóval nem kell attól tartani, hogy nézhetetlen lesz a készülő kép, ami tönkre teszi a kompozíciót is.

A kereső mellett a kijelző is fontos elem: nem mindegy, a hátlapon mit látsz, és milyen információk jelennek meg. Eleinte persze túl sok és túl felesleges kis ikon és rövidítés, pláne számok jönnek elő, de egy idővel megszelídül minden, és értelmet nyer egytől egyig. De ami nagy találmány ezen a területen, az a kihajtható kijelző. Ebből többféle létezik, van, amelyik csak felelé vagy felfelé mozdul, van, amelyik oldalra és utána minden irányba is forgatható – mindegyik másra és máshogy jó. Érdemes kipróbálni ezeket, mert nagyon jól jöhet – egy egyszerű példa: koncerten vagy a tömegben, szeretnél egy jó képet kedvenc együttesedről, hogy a színpad előtt a tömeg is látszódjon, de az élesség hajszál pontosan az énekes szemén legyen. Ha nincs kifordítható kijelződ – bízz istenben és tartsd szárazon azt, amit szárazon kell, vagyis bízz az autofókuszban, és ha sikerült jól céloznod, akár összejöhet. Ha viszont ki tudod fordítani, vagy le tudod nyitni a kijelzőt, egészen egyszerűen ugyanúgy komponálod a képet, mintha rendes körülmények közott, hagyományos állásban tennéd. Praktikus, és ma már egyáltalán nem extra mutatvány.

Ízlés és attitűd, szokás és tapasztalat, gyakorlat és szükséglet határozza meg, ki melyik rendszert választja. Egy dolog fontos: nincs olyan, hogy az egyik jó, a másik rossz. Mindkettő szuper. Mindkettővel kiválóan lehet dolgozni, mindkettő képes elkísérni a fényképezés útvesztőjébe, mindkettőt meg tudod szeretni, és természetesen mindkettővel gyönyörű képeket tudsz készíteni. Készíts listát, pró és kontra, melyiknél mi tetszik, mi zavar, és ez alapján dönts. És még valami: tudom, hogy amatőr dolog, de fogdosd meg azt a kamerát. Próbáld ki: kattints, tekerd a tekerőket, nyomogasd a gombot – nem azért, hogy az eladó azt higgye, profival van dolga, hanem hogy megnézd, eléred-e a gombokat, jól áll a kezedben, stabilan tudod-e tartani, nem csúszik ki a markodból, szabadon mozoghatnak-e az ujjaid, érzed-e a gép visszajelzéseit. Fontos, taktilis pillanat ez, és alapvetően meghatározza, szívesen veszed-e kézbe a gépet nap mint nap. Tudom, hogy mindenhol azt hallod, ne a kinézet, ne a dizájn alapján válassz: én azt mondom, mérlegelj, és találd meg a neked megfelelő arany középutat, ahol a technikai lehetőségek, a kényelem, az ergonómia, és igen, a dizájn is stimmel. Hiába veszel egy szuper tudással felvértezett gépet, ha kényelmetlen, nyűg a használata – egyre kevesebbet fogod elővenni. Fordítva is igaz persze: hiába veszel egy olyan kiemelkedő dizájnnal rendelkező gépet, hogy mindenki megáll, hogy megcsodálja, ha egyébként egy ISO beállítás is addig tart, mire tovaszállt a pillanat – egyre kevesebbet fogod magaddal vinni és használni.

Objektívek

Nagyon fontos kérdés, bár úgy vettem észre, amikor az ember az első gépét vásárolja, ezen gondolkodik a legkevesebbet. Őszintén szólva nekem anno annyi esett le, hogy az a kamera és objektív párosítás, amit kinéztem, képes a mobilénál nagyobb mélységélesség variációra (vagyis egész ügyesen el lehet mosni a hátteret pl., hogy ki tudjam emelni a témát), valamint észrevehetően élesebb, mint a mobil képe – ennél többet nem értettem. Mindenféle adat van ráfirkálva ezekre a hengerekre: miliméterek, F-számok, zoom, bevonat, stabilizálás, manuális vagy sem, szűrők csatlakozása – áááááh! Honnan kéne tudni?! Sehonnan. Nyugodtan ruházz be olyan rendszerbe, ahol nagy a választék, és olyan áron látod a ellelhető objektívek nagy részét, amire adott esetben össze tudod spórolni magadnak a pénzt. Ne a csúcskategóriás, profiknak szánt szetteket nézegesd, hanem a kiváló minőséget biztosító, de nyilván mindenféle csillivillitől mentes kategóriát.

Lássuk be, mobilfotós tapasztalattal, egy új élmény küszöbén, halvány lila segédfogalmunk nincs, milyen képeket fogunk készíteni, és hogy fogjuk mindezt kivitelezni. Vagyis fogalmunk nincs, milyen objektív lesz az igazi kedvenc. A legtöbb géphez, ún. kit objektív jár, amit a gyártók tartozékként kezelnek, ennek megfelelően valami olcsóbb kialakítású alap zoomról van szó. Már ez óriási lépés a mobilhoz képest, hidd el, hiszen a modern kit zoomok többsége látványosan csodásabb képet fog adni, mint a legszuperebb mobilkameráé. (Lehet vitatkozni, de a fizika… már megint…) Az a nagyszerű dolog ezekben a kissé lenézett objektívekben, hogy viszonylag kis idő alatt ki tudod kísérletezni, merre tovább. Én egy idő után azt vettem észre, hogy a zoom objektív két állását használom csak: egy közép, és egy tele állást. Innentől kezdve pontosan tudtam, mi kell: két olyan optikára volt szükségem, ami ezt a két értéket adja, de összehasonlíthatatlanul magasabb szinten. Vagyis az én utam az volt, hogy a zoomtól a fix fókusztávolságú, nagyobb fényerőt biztosító, gyorsabb objektívek felé mozduljak, mégpedig inkább olyanok felé, amiket portré, vagy alsóbb teleobjekítveknek szoktak titulálni (azt még most jegyezzük meg, hogy tök mindegy, minek hívják, bármi másra is lehet használni). A te utad lehet tök más, semmi nem eldöntött, és pont ezért szuper dolog a kis műanyag kit zoom. Ő segít majd tanulni, megszokni a gépet, kiaknázni a lehetőségeket, rászokni a kattintásra, és megmutatja, mi az utad. Segít eldönteni, mit és hogy szeretsz fotózni, hogy tudsz kiteljesedni – becsüld meg ezt az olcsó kis csodát, nagyobb kiadásoktól és fejfájásoktól fog megmenteni, ha ügyesen használod.

Konnektivitás

Ez sokáig extra, hanyagolandó, netán komolytalan témakör volt, de mára szerintem azon túl, hogy hasznos tud lenni, kifejezetten komoly felhasználási területté vált. Egy ideig ugyanis a fényképezőgépet önálló eszköznek véltük, amiről a képeket át kellett másolni a számítógépre, és majd onnan tudtuk megosztani, vagy előtte kicsit szerkesztgetni, netán szimplán archiválni és néha-néha visszanézni. Mára ez az elképzelés meglehetősen idejétmúlttá vált, hiszen azért fényképezünk, hogy minél gyorsabban meg is tudjuk osztani a képeinket, és a megosztásnak minél gördülékenyebben kell mennie. Ezért fontos, hogy a gép rendelkezzen valamiféle vezetéknélküli kapcsolattal, aminek segedelmével könnyedén át tudjuk tölteni a képeket a mobiltelefonra további felhasználás céljából. Lehet ez WiFi, Bluetooth vagy NFC, nagyjából mindegy, melyik, csak működjön rendesen.

Van azért ennél eggyel komolyan felhasználási terület is ezzel kapcsolatosan: a távirányítás. Bár eleinte nem biztos, hogy szükséged lenne rá (nekem sem volt, abszolút felesleges fícsörnek gondoltam), több helyzetben is kifejezetten jól jön. Oké, essünk túl rajta: lehet szelfizni… De legalább nem is akárhogy, hiszen az arcodba tolt készülék helyett egy megkomponált, ügyes képet tudsz úgy készíteni, hogy szépen beállítasz mindent, elhelyezkedsz a géptől megfelelő távolságra, majd a mobilodra letöltött applikáció segítségével kattintasz. Az Olympus alkalmazása ráadásul olyan, hogy egyrészt élőben látod a képet, amit a kamera lát, tudsz változtatni a beállításokon, igazíthatsz a fényerőn, vagy átállíthatod a fókuszt, de akár időzítheted is az expozíciót, hogy legyen időd elrejteni a mobilod. Én igazából így készítem azokat a képeket, amiken valamit ügyködök – kényelmes, egyszerű, és mégis teljesen kontrollálom a jelenetet. A szelfin túl pedig egy példa: ha hosszú expozíciós képek készítesz, állványra helyezed szépen a gépet, de amint megnyomod a gombot, ha alig észrevehetősen is, de bizony lesz bemozdulás. Lehet persze itt is simán időzítést használni, de mennyivel egyszerűbb és biztonságosabb egy lépésnyit hátrálni, majd megbizonyosodva, hogy minden beállítás tökéletes, elindítani az expozíciót. Ha megadott időtartamú az expozíció, akkor ennyi, de ha az expo indítását és leállítását is te irányítanád (ezt hívják Bulb módnak), vagyis nincs megadott időtartam, hanem érzésre, vagy a formálódó kép alapján készítenéd a képet, kifejezetten előnyös, ha nem nyomsz még egyet a kamera gombján, ahogy leállítod a felvételt. Szóval a triviálistól a komoly feladatig, mindenre jól jön – manapság kell ez a képesség egy gépbe.

És a fránya valóság: az ár…

Nos, igen, az árcédula. Egy profi tudja, miért és mire kell a váz, ki tudja kalkulálni, mikor és hogy fog megtérülni a befektetés, így nyilván nagyobb hajlandósággal fordul a felső kategória felé – és ki is tudja használni mindazt, amit ez a kategória kínál. Nekem, amatőrnek, akinek nincs megtérülési rátája, nem befektetésként, hanem hobbi céllal választok, és nem is tudom kihasználni mindazt, amit egy csúcsgép kínál, teljesen felesleges ilyesmibe invesztálni. Persze, lehet, hogy eljutok a fejlődésemben odáig, hogy tudnám díjazni, ha a gépem nagyobb zársebességet, jobb stabilizációt, nagyobb felbontást és még ki tudja, mit tudna adni, de lássuk be, amíg amatőrként inkább tanul az ember, és élvezi a tanulás folyamatát, és irtó büszke, ha sikerül szuper jó képeket készíteni, addig maradjunk csak a földön, stabilan, két lábbal.

Így sem olcsó persze. Mert a digitális kompaktok fölött, a cserélhető objekítves gépek kategóriájában bizony el tudnak szaladni az árak. Jelen pillanatban azért 100000-200000 forint között már lehet olyan gépeket találni, amivel szintet tudsz lépni, és amin mindent meg tudsz tanulni, amit a fotózásról amatőrként lehet és érdemes. Fontos azért még hozzákalkulálni néhány apróságot: nyilván kell memóriakártya, mert ezeknek a gépeknek nincs belső memóriája. Kell egy rendes fotós táska: gondolj bele, ha már ennyi pénzt invesztálsz egy eszközbe, biztos, hogy bevásárlószatyorban kéne hurcolászni? Kellenek tisztító eszközök is: az obejktív lencséje porosodik, szakszerűen kell takarítani, ha véletlen hozzáérsz, mindenféle vegyszer nélkül, karcolásmentesen kell eltávolítani a foltot. Ha nem kényelmes, vagy kifejezetten rossz minőségű a vállpánt, érdemes valami másikkal próbálkozni, és persze egy pót akkumulátor is jól jön majd.

Ha mindez megvan, akkor viszont vedd elő a gépet, és kezdj el bátran automata üzemmódban fotózni, éld meg a komponálás élményét, ne foglalkozz semmivel és senkivel: kattintgass, és csodáld a produktumot, no és persze emlékezz rá, miért is kellett neked ez az egész.