Oké, megvan a fényképezőgép, nagy az öröm, máris kattintsunk, mindegy, mit, mindegy, mennyit, csak kattanjon a zár, lássuk a profi képeket! Mielőtt nagyon elragadtatnád magad, érdemes esélyt adni a fényképező automata módjának. Ez a módot kiválasztó tárcsán mindenféle névvel állátott üzemmód ugyanis pontosan azt csinálja, amit korábban a mobilon megszoktál: meghozza helyetted a döntést, illetve döntések sorozatát, hogy neked semmi mással ne kelljen foglalkozni, csak célozz és lőj, és persze oszd meg gyorsan az Instagramon az eredményt. Én legalább egy hétig teljes automata vezérléssel készítettem a képeimet, egész egyszerűen azért, mert az új gépem lehetőségei és beállításai hirtelen olyan szerteágazónak és átláthatatlannak tűntek, hogy nem mertem változtatni a beállításokat. Az a kis Olympus kamera is olyan funkciókat adott, amikről sejtelmem sem volt, mire jók, ráadásul ha egy valamit átállítottam, ott volt rögtön két másik valami, amit szintén állítani kellett – de persze fogalmam sem volt, miért és hogyan. Nincs szükség frusztrációra, irány az automata mód. Kötelező kipróbálni!

Nem, nem ciki, sőt, szerintem az, aki sose használta, sose próbált vele boldogulni, konkrétan nem ismeri a saját gépét sem teljesen. Lehet, hogy durván, radikálisan hangzik, de mivel egy dobozba zárt, optikát is használó számítógépről van szó, igenis fontos megismerni néhány alapvető tulajdonságát, erre pedig a teljes automata üzemmód a legmegfelelőbb. Pillanatok alatt kiderül ugyanis, milyen színkezelést használ a feldolgozás során, milyen gyors az autofókusza, milyen találati rányt produkál mondjuk arc- vagy szemfelismerésnél, és egyáltalán, hogy kezeli az objektívet. Ugyanaz a szoftver munkálkodik ugyanis manuális módban is a dobozban, mint az automatánál, tehát ha valaki kiismeri az algoritmus egyébként kifürkészhetetlen sajátosságainak csak egy részét is, akkor azzal sokat nyerhet később, amikor már szeretné kézbe venni az irányítást.

Én például arra használtam az automata módot, hogy végigvezessen a legalapvetőbb  funkciók használatán. Mit akartam először kipróbálni? Régi vágyam volt, hogy olyan sekély mélységélességű képet készítsek, mint a profik. Mindegy, hogy, csak bokeh legyen! Mivel fogalmam nem volt a blende és a fókusztáv összefüggéseiről, kihasználtam, hogy az automatika feldobott egy ilyen lehetőséget, és rábíztam magam: kijelöltem az érintőképernyőn az élességet a témán, majd hagytam, hogy az automatika tegye a dolgát, és amennyire lehet, mossa el a hátteret. Nem mindig sikerült. Nem az automatika miatt, hanem az optikai lehetőségeket nem vettem figyelembe, ugyanis a kit zoom objektívjével okosan kell bánni, ha ilyesmit szeretnénk. Ahogy az automatika befuccsolt néhány helyzetben, egyszerűen kezdtem rájönni, hogy ha ugyanolyan beállítás mellett kicsit mondjuk közelebb tudok menni a témához, hirtelen minden jobb lesz. Egyszerű, igaz? Lassan arra is ráéreztem, milyen állásba tekerjem a zoomot, és milyen távolra álljak a témától, ha ugyanazt a hatást szeretném reprodukálni.

Észrevétlenül kezdtem megérteni a blende nyílásának, a szenzor feldolgozóképességének és a fókusztáv összefüggéseit, mindezt anélkül, hogy utánanéztem volna bárminek is, vagy felfogtam volna az F-értékek jelentősségét, vagy tudtam volna, hogy széles látószögű vagy tele az objektívem. Amikor egy labda röptét szerettem volna elkapni, folyamatosan elmosódott képet kaptam, bemozdult az átkozott. A lehetőségeket böngészve láttam, hogy van olyan lehetőség, hogy a mozgást kapja el a gép – gyorsan oda kattintottam a menüben, és lám, máris megvan. De akkor a háttér nem volt elmosva, vagy sötétebb lett a kép, vagy ha nem is, hát megjelentek a szemcsék, ha nem voltak ideálisak a fényviszonyok. Így lassan a zársebesség és az ISO jelentősége is felderengett – persze anélkül, hogy pontosabban értettem volna, miről is van szó.

Mindezt az automata üzemmód nélkül nem tudtam volna kitapasztalni. Persze ott a YouTube és számtalan oktatóvideó és leírás – de őszintén: teljesen amatőrként, mindenféle előképzettség és alap nélkül ha nekem elkezdtek blendéről és zársebességről beszélni, úgy kattintottam tovább, mint a pinty. Intimidált az, hogy elképzelésem sincs arról, melyik beállítás mit csinál, ugyanakkor azonnal szerettem volna látni, hogy a képeim jobbak lettek, és megérte beruházni ebbe a gépbe. Türelmetlen voltam, mint mindenki, aki valami új dolgot kap a kezébe, és valami eredményt szeretne látni, ami igazolja a várakozását. Az automata üzemmód azonban lépésenként vezetett rá arra, mi micsoda, mikor mi történik, és mindezt úgy tette, hogy közben a mobilos képeimnél sokkal jobbak születtek. Nem miattam – én ugyanazt csináltam, mint a mobillal. A gép segített, és így felkeltette az érdeklődésemet, hogy jobban megismerjem, mitől működik, és mitől nem működik egy-egy kép.

Az automata üzemmód világított rá egy csomó olyan beállítási lehetőségre, amit aztán megértve, jelentősen emelt az esztétikai színvonalon a későbbi képek során, amikor már vagy teljesen manuális módban, vagy valamilyen félautomata módban katintottam. Az Olympus automatikája egyébként igen barátságos, hiszen nem technikai nyelvet használ, hanem a képi hatást nevezi meg, így iszonyú könnyű beazonosítani, épp milyen funkcióra van szükség. Mindemellett a gép működését vizsgálva gyorsan rá lehet jönni arra, pontosan milyen beállítások is változnak meg egyetlen gombnyomásra: így pedig egész gyorsan ki lehet fürkészni, mi micsoda, mire jó. Van persze, aki soha nem hagyja el ezt az üzemmódot, mert elégedett a képek minőségével, és nincs szüksége továbblépésre – nincs is ezzel semmi gond. De vigyázat, az automata üzemmódon túl kezdődik az igazi kaland!

Bye-bye Auto

A legnagyobb probléma, ami az automatikával elég hamar előjön, az ugyanaz, amiért felhagytunk a mobil fotózással: a gépnek lövése nincs arról, milyen kép fogalmazódik meg a fejemben. Mivel a kit optika már eleve többet és jobbat kínál, mint a mobil optikája, így valamelyest már tudom irányítani a gépet, de a fránya algoritmusok mindig mást akarnak, mint amit én. Ha te is ezt érzed, ideje kicsit tekerni azon a módtárcsán. Nem kell messzire menni, lépésről lépésre haladva sokkal könnyebb összeszokni a géppel: a teljes automata mód után szerintem a legkönnyebb továbbképni a P, azaz Program módba. Simán lehetne igazi tanuló módnak is hívni ezt a beállítást, ugyanis itt annyi a különbség az Auto módhoz képest, hogy a gép csupán arra ügyel, mindig a lehetőségekhez mérten legjobb expozíciót érje el a kép, de megengedi, hogy azt állíts a beállításokon, amit szeretnél. Automatán ugye a kép egyetlen aspektusát lehet befolyásolni: a kompozíciót. Pontosan ezért kiváló az Auto mód: mivel nem a technikára figyelsz, hanem arra, mit és hogyan örökítesz meg, ezért hamar hozzászoksz ahhoz, hogy egy fényképezőgéppel kicsit másként fogod látni a körülötted lévő dolgokat. Amikor már nem furcsa, hogy egy gép van a kezedben a mobilod helyett, és már nem óvatoskodsz, nem félsz, mit és miért nyomsz meg (jaj, vissza tudom-e majd állítani; jaj, biztos jó irányba tekerem-e; jaj, valamit megnyomok, vihetem szervizbe), jöhet a biztonságos zóna, ahol már kísérletezhetsz a különböző hatásokkal és beállításokkal úgy, hogy a gép segít, ne told el a képed, ha nem muszáj.

Ha lehetővé teszi a kamerád, a P módban nyugodtan kezdd el variálni először az ún. expozíció kompenzációt: ez azt jelenti, hogy amikor ráfókuszálsz a témára, szépen megkomponálod a képet, a géped automatikusan beállítja az expozíciót, vagyis méri a fényt, ehhez állítja a zársebességet és a blende nyílását is. Mivel egy algoritmus kalkulálgat, nyilván nem tudja, te mit is szeretnél látni, viszont mivel P módban vagy, végre beleszólhatsz picit a folyamatba, és felülírhatod a szoftver döntését: plusz vagy mínusz értékre állíthatod az optimálisnak vélt expozíciós értéket, ennek megfelelően világosabb vagy sötétebb képet fogsz kapni. Rengeteg helyzet van, ahol ezzel kísérletezhetsz: például egy olyan szituációban, ahol a fény a téma mögül érkezik, és te már látod is, milyen menő sziluett képet fogsz ebből kihozni, szinte monokróm hatással, erre a géped azon izzad, hogy kompenzálja a beállításodból eredő értékeket, és a sötét részből visszanyerjen valami képi információt, akár annak árán is, hogy a fényesebb részeknél kiégeti a képet picit – na ott azonnal megálljt tudsz parancsolni, szépen mínuszra húzod a kompenzációt, és a gép azonnal beadja a derekát. Apró lépés, de fontos, mert ilyesmiből tanulhatod meg a saját vizuálizációd megvalósítani.

Vannak olyan kamerák is, amelyek engedik, hogy ne pusztán expozíciót kompenzálj P módban, hanem a rekesz vagy a zársebesség értékét is állítsd (az Olympus OM-D EM5 MII-m például ilyen): ekkor el lehet kezdeni kísérletezni azzal, hogy saját magad próbálj például sekély mélységélességet beállítani, vagyis elmosni a hátteret, hogy jobban kiemeld a témát, vagy éppen a zársebességet jó gyorsra állítani, hogy a szabadrúgásnál el tudd kapni a rúgás pillanatát anélkül, hogy a focista lába és a labda elmosódna. Bármit is csinálsz, a kamera követni fog, figyel, és kompenzálja majd a beállításodból fakadó kombinációkat. Vagyis ha mondjuk nyitod a rekeszt, vagyis alacsonyabb F-számra állítod a gépet, hogy szép bokeh-t érj el, akkor a gép ehhez kalkulálja majd a zársebességet és az ISO-t – neked ezzel nem kell foglalkozni. A P mód tehát tulajdonképpen az Automata mód utáni lépcső a félautomata módok felé, ahol már konkrétan kijelölöd majd, mit engedsz a gépnek, hogy állítson, és mit nem.

Mindemellett fontos észben tartani, hogy hasonlóan ahhoz, hogy az automatikára támaszkodni sem ciki (inkább legyen meg az a kép, mintsem hogy elszalaszd csak mert profinak akartál tűnni, és M módban próbálkozol), a P mód sem az (meg egyáltalán: semmi, ami a csodás gépeden van, nem ciki – azért van mindez ott, hogy a körülményekhez igazodva a legjobbat tudd kihozni mind magadból, mind a gépedből), egy kirándulás-nyaralás alkalmával is nyugodt szívvel tekerj csak oda, és hagyd, hogy a gép segítsen megörökíteni a legszebb pillanatokat.

Jelenet módok

Sok kamera rendelkezik olyan beállítással, amit egyes szituációkra találtak ki – mindenhol van valami menő neve, én az Olympus bevett elnevezését használom most: ez a Scene mode (motívumprogram – más gépeken pl. maguk az egyes motívumok/jelenetek vannak piktogram formájában a tárcsán, de a lényeg nem változik). Tájkép, tűzijáték, vízpart, sípálya, portré, makró, gyertyafény, éjszakai felvétel stb. – mind-mind itt található, csak ki kell választani, épp melyikre van szükség. Ami egy-egy ilyen választásnál történik az az, hogy a gép egy előre kikalkulált, szokásos, jellemző beállítási sémát érvényesít: tipikus fehéregyensúly, ISO-érték, rekesznyílás és zársebesség az alapja az egésznek. Észre is veheted, hogy minden beállítással kicsit (vagy nagyon) másképp fog kinézni a kép: ha a hátsó kijelzőn nézed, akkor már ott, élőben is látod (EVF-fel felszerelt MILC-eknél pedig a keresőben is ezt fogod látni). Megint az a helyzet, hogy – géptől függ persze, mint minden – egyes aspektusokat tudsz állítani (expozíciós korrekció általában mindig ott van lehetőségként), de nem férsz hozzá egyszerre mindenhez, ami persze teljesen logikus, mert akkor már eleve M módba tekernél.

Megint azt tudom mondani, mint az előző automatikáknál: nagyon hasznos, nagyon jól jön ez a beállítási lehetőség, mert azon túl, hogy kényelmes, ha jól figyelsz, rengeteget tanulhatsz a géptől magáról a gépről. Megtanulhatod például, milyen beállításokat használ egy havas táj korrekt expozíciójához, amivel eleinte sokan szenvednek, mert vagy teljesen kiégetik, vagyis kifehérítik a képet, vagy olyan szürke lesz a szép, ropogós, fehér hó, mintha valami disztópiából mutatnál egy részletet. Nézd meg, mi az, amit a gép ilyenkor másként csinál, próbálj rájönni, melyik beállítás miben különbözik a többitől, és mindig próbáld alapvetően a négy alap komponens aspektusából vizsgálni az egyes egységeket: a fehéregyensúly, az ISO-érték, a rekesz, illetve a zársebesség szempontjából. Nem baj, ha még nem igazán érted, hajszál pontosan melyik mit csinál, de azt ekkor már látni fogod, hogy nagyjából ez a négy beállítás fogja eldönteni, milyen expozíciót fogsz kapni. Mindegyik más számokkal, más skálázással rendelkezik, de a logikájuk, ahogy majd látni fogod a későbbiekben, nagyon is összefügg, és ha egyszer ráérzel, soha nem fogod elfelejteni, hogy kell egyensúlyba hozni őket.