Egy ideje rendesen rákaptam az analóg fotózásra, általában minimum két gépben van egy-egy tekercs, többnyire fekete-fehér film. Amint egy tekercs végére érek, már veszem is elő az előhíváshoz szükséges felszerelést, és irány a konyha, ami pillanatok alatt analóg laborrá változik – az előhívás idejére legalábbis. Aztán szárítás és végül a szkennelés – majd jöhet az utómunka. Hosszadalmas? Az, de épp ez az izgalmas is benne: talán túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy a digitális gépek lcd kijelzőjén azonnal látjuk, hogy sikerült a kép – MILC esetén pedig már exponálás előtt is látjuk az eredményt, ami egész addiktív időutazós gyakorlattá válhat. Ehhez képest az analóg fotózás gyakorlata visszalassítja az embert épp abba a sebességbe, amivel jelen is lehet, merthogy csak így lehetséges átszűrni a közvetlen környezetet, az impulzusokat, a látnivalókat, fejben komponálni, majd alkotni. Persze magasztosan – és némileg igazságtalanul – hangzik mindez, de tényleg nagyon más élmény ez a digitális gyorsasághoz képest. És rengeteg tanulás, alázatot követelő pillanat, hibák sorozata, bénázás, de amikor sikerül, az földön túli.

Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy megjelent egy sorozatom a filmre fotózott képeimből az ANALÓG Magazinban, köszönet érte a szerkesztőnek – a magazin ingyenesen letölthető és mustrálható, nyolc fotós 40 képe huppan a merevlemezre kattintást követően (ha tetszik, támogassátok a jövőbeni számok elkészültét is a honlapon megadott linken). Jó böngészést! #filmisnotdead