film

Vihar a pszichében

Egyszer régen én, Csuang Csou azt álmodtam, hogy pillangó vagyok, csapongó pillangó, amely szabadnak és boldognak érzi magát, s mit sem tud Csouról. Hirtelen azonban felébredtem, és íme, én voltam az, a valóságos Csou. Most aztán nem tudom, vajon Csou álmodta-e, hogy pillangó, vagy talán a pillagó álmodja éppen, hogy ő Csou?
(Tőkei Ferenc fordítása)

Viharsziget Csuang Csou álma nem egyedi eset, és bizonyos műfajok előszeretettel nyúlnak az itt taglalt narratív csavarhoz, hiszen kitűnő lehetőség arra, hogy a külső és belső nézőpontot, az objektív és szubjektív fókuszt a néző szeme előtt cserélgessék, aminek az lesz a hatása, hogy az ember hátán a hideg futkos, és már ő maga sem biztos abban, hogy a leleplezést követően minden rendben van-e. Philip K. Dick is erre játszik rá tömérdek művében: hiába mondja a regény, hogy most akkor minden rendben, megérkeztük arra az ontológiai szintre, amit stabilnak és valóságnak nevezünk, a kisördög nem hagyja békén az olvasót, és csak súgdossa, hogy “mi van, ha mégsem…?” – nos, a Dennis Lehane regényéből készült Martin Scorsese-film pontosan ezzel a trópussal igyekszik megteremteni a feszültséget és értelmet adni a történetnek, ráadásul okosan építkezve, hibátlanul adagolva a képeket és verbális információkat. A film persze közismert klisékből építkezik mind narratív, mind képi szinten, ám valahogy a kombinációk nagyon is működőképesek, és az elejétől a végéig képesek fenntartani az érdklődést és a feszültséget. Az álomjelenetek vizuális megjelenítése nagyban épít Robert Richardson kézjegyeire, nem csodálkoznék, ha Scorsese egyszerűen ráhagyta volna a kompozíciót itt-ott, bár a néhol túlstilizált, agyonesztetizált képek még beleférnek abba a szerksztésbe, ami néhol egészen Pabst álomszekvenciáját vette alapul – rémálmoknak kétségtelenül jól sikerültek, és a film vége felé egyre inkább sikerült is az álom és a vélt valóság képi megformálásait összemosni – csak hogy tényleg ne lehessen biztos benne az ember, hogy melyik szekvencia a valós ontológiai talaj.

Rendes hollywoodi elbeszéléshez méltón természetesen kapunk lezárást, ami viszonylag egyértelműen jelzi, mi is lesz főhősünk sorsa, de a sorozatos, álmokból álmokba esést követően (jelesül: legalább egyszer-kétszer a rémálomból felébredvén egy másik álomban találja magát a rendőrbírót játszó beteg rendőrbíró) az utolsó mondatok talán nem véletlenül erőltetik a kezelőorvost alakító rendőrbírót alakító kezelőorvos arcára az értetlenséggel vegyes csodálkozást. Összetett lélekelemzést kapunk tehát, melynek a végén ott a diagnózis, ott a megoldás, ám az legalább olyan nyugtalanító, mint amilyennek a kiinduló probléma bizonyult. A film készítői kellő alapossággal oldották meg, hogy a térben bejárt út egyre egyértelműbben váljék a pszichés folyamat térbeli kiterjesztésévé, megfeleltetésévé, így aztán minimális freudi ráérzéssel elnavigálhatunk a darabkánként összeálló rendszerben, amelynek apró részletei azért figyelmeztetnek az analitikai feloldhatatlanság révén az értelmezés – minimum – kétélűségére is. Olyan asszociációs útvesztőbe kerülünk ugyanis a nyomozás/analízis folyamán olyan brutálisan nyíltan adagolják a kontextust (Dachau, HUAC, pszichoanalízis, stb.), hogy az már önmagában is gyanús: mintha Oliver Stone-t kérték volna fel, hogy összeesküvést összeesküvés hátára pakoljon, és elhitesse velünk, hogy a világ sorsa ezen a viharverte szigeten múlik (no és persze ezen keresztül egy elme topografikus egységén és feltérképezhetőségén).

Viharsziget

Nem mellesleg kitűnő színészgárda játéka tölti ki a két órát is meghaladó játékidőt: a sokak által Scorsese-múzsának titulált Leonardo DiCaprio már nem először bizonyít összetettebb szerepekben, Ben Kingsley-nek meg mintha állandóan valami félelmetes pszichoanalitikus, vagy legalábbis analitikus lakoznak minimum a tekintetében (most egész habitusa félelmetesen freudi), és Mark Ruffalo kicsit szenvtelenre vett figurája mellett ott van a hihetetlen pillanatokat produkáló Emily Mortimer, egy kegyetlen áthallásokkal megspékelt Max von Sydow is, és az egykori Dawson’s Creek imidzsét végképp sutba vágó Michelle Williams is. Szintén nem mellesleg említendő, hogy a kosztümöket Sandy Powell kreálta, amelyek egyébként tökéletes kiegészítői a noir-os paranoiás diegetikus valóságnak. (Ha a Toldi mozi indokolatlanul gyenge felszereltségű, apró vászonnal ellátott és egyébként is kicsi termében egy botkezű mozigépész ügyetlenkedése ellenére is működőképes a film, akkor kedvezőbb körülmények között, gondolom, még nagyobb élmény.) Említett nevek rajongóinak eleve kötelező darab, de szerintem aki csupán egy kiváló filmre vágynak, és nem félnek félni, azok sem fognak csalódni.

Standard

Vihar a pszichében” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. emmmmma szerint:

    Én hatalmas vásznas multiplexben néztem és ott nagyon jó volt. Az utolsó mondat szerintem brilliáns, főleg, hogy ez a csavar a könyvben egyébként nincs is benne.

Hozzászólások lezárva.