blog

Ki lopta el a mesét?

Éppen csak egy órácskával kellett volna rövidebbre vágni a Narnia-saga második részét, a Narnia krónikái – Caspian herceg címen futó dolgozatot – a két és fél órára rúgó rétestészta másfél órában még lehet, hogy meg is állná a helyét. Merthogy minden szép és jó, és kifejezetten ígéretes a kezdés, a metrós határátlépés kifejezetten ügyes megoldás, némi metafilmes relevanciával, tapsolok is szorgosan, össze is kacsintok a filmkészítőkkel, csak aztán valamiért egy természetfilmszerű szépelgésbe csap át a képi világ és sajnos maga a történetvezetés – illetve ez utóbbi eltűnik: feszengenek is szegény színészcsimoták! Rossz látni ahogy nem tudnak mit kezdeni magukkal a vásznon megjelenő színészek, a karakterek ugyanis nem “formák”, ahogy etimológiailag illene nekik, hanem cselekvésképtelen üres burkok – sajnos nem sikerült átmenteni azt, amit az első részben már elértek. A négy testvér tökéletesen heterogén Narnia területéhez képest: kilógnak, mint trendinek szánt ruhakompozíciójukban ingjük a gatyából…

Tényleg szerettem volna a filmet, ha nem a speciális effektek tökéletesítése viszi el a nagyobb időt a kompozícióból: az előző rész éppen azért lopta be magát a szívembe, mert technikailag ugyan közel sem állt helyzete magaslatán, de teljesítette küldetését, és mesélni tudott, mesévé tudott válni. A folytatás azonban mindent elfelejtett, ami a mesével, meséléssel kapcsolatos, és magára hagyta a színészeket, kezdjenek karakterükkel amit csak akarnak, mondván, hogy a CGI effektarzenál úgyis elviszi a balhét. Hát, nem vitte. Olyannyira nem, hogy nagyon nem tudott érdekelni, sőt, idegesítő volt a számítógép által generált tobzódás, valahogy pont annyira nem illett a közeghez, mint amennyire a színészvezetés (ami, mint mondtam, nem volt).

Persze lehet, hogy csak azért akkora csalódás a film, mert nagyon vártam és drukkoltam neki, hiszen értékes és érdekes mesefolyam-fejlődéstörténet ez, C. S. Lewis tudta, mit csinál, és igazából nem is kérném én számon a filmen azt, hogy legalább Lewis-t vegye komolyan – elég lett volna, ha saját magát veszi komolyan. Olyan gyermeki-komolyan, mint ahogy azt az első rész Lucy-ja tette, akinek igenis számít, mi van a kisegérrel, mormotával és faunnal. Ebből a részből azonban mindazt sikerült kiölni (vagy bele se tenni), amitől életre kelhetne a vászon, és mi is Narniába utazhatnánk egy kis időre. Sajnálatos árulás ez, amihez képest a Telmarinoké súlytalan vicc. Csak reménykedni tudok, hogy a 3. rész végre tényleg elvisz Narniába.

Standard