Szintis fétisparti az Arénában

Nem vagyok kifejezett Jean Michel Jarre rajongó, és valószínűleg csak a legnagyobb slágereit ismerem/tem eddig, de már most látszik, hogy ez nagyjából így is marad. Merthogy a nagyszabású színpadi hatással kecsegtető koncertjében minden volt, csak nagyszabás meg színpadi hatás nem – kaptunk viszont egy pimaszul fiatalos, kétségtelenül tehetséges és profi előadói ego-tripet, amiből kiderült, hogy a régi, analóg kütyük nem csupán érdekesek, de egy rendes méretű teret bérelhetnének számukra a Csodák Palotájában, és hogy az Oxygene című album mind zeneileg, mind pedig mondanivaló szempontjából ismét aktuális. Lehet, de szerintem nem feltétlenül korszakidézést kellene végrehajtani ennek ürügyén – márpedig ennél több sajnos nem nagyon történt szerdán este.

A kezdés ígéretes volt egyébként: futurisztikus zajorgia, zsigeri beleremegés és igazi sztárt idéző bevonulás – mintha profi bokszmeccsre érkeznénk, de hamar kiderül persze, hogy nem. Legalább négyszer megtudjuk ezt követően a művésztől, hogy neki bizony Budapest a kedvenc városa, és kb. 10 percben megkapjuk karrierje kezdetének hiteles történetét – mit mondjak, furcsa előjáték. Ezt követően azonban érdekesen indul maga a koncert érdemi része, ugyanis a matuzsálemi gépezetek és zenei bizgentyűk összehangolása élőben történik: ha hiba csúszik a show-ba, akkor örüljünk együtt az élő zene varázsának (boríték bezár, benne cetli: nem lesz hiba ezt követően). Sok meglepetés sincs persze, hiszen megbízhatóan, kissé sterilen hozza korai szerzeményeit, néha egy-egy figyelemreméltó improvizációval fűszerezve.

A színpadkép a minimál koncepciót nyújtja: egyértelműen a fetisizált analóg szintetizátorpark van előtérben, a zenészek inkább csak kellékként csatlakoznak. Az egész olyan, mint anno a hatvanas illetve hetvenes évek alufóliával borított dobozaiból készült űrhajós filmek belső terei, ami egyrészt kellemes nosztalgiát ébreszthet, másrészt viszont a “Komolyan gondolja?!” kérdést vetheti fel (ki-ki ízlése és élettapasztalata, neveltetése szerint dönt).

A koncert során jónéhány érdekes hangszer is előkerül: kedvencem a hajsütővas formátumú, léggitárimitációra tökéletesen alkalmas rudacska, mellyel előszeretettel hadonászott a zenész. Nem akarok túlságosan gonosz lenni, de az egész performansz olyan volt, mintha egy lelkes tini beszabadult volna álmai szintijei közé, és brutálisan belesűrítene néhány számba mindenegyes hangeffektet – ha lehet, akkor egyszerre minimum 10 félét és folyamatosan. Hiányzik ugyan a zene savát-borsát jelentő dinamika, zenei ív, de egy űrbéli effekt-tár mindenkép kijön belőle.

Hiába a nagy beharangozás, a meglepően sok Jarre-fan, valahogy nem tudott átütő erőt sugározni az egész előadás, nem volt benne az a kis szikra, az a plusz, amitől egy hasonszőrű produkció működni tud. Többnyire befeléfordulós előadásmód jellemezte az estét, így nagyon furán hatott az, amikor Mr. Jarre egyszer csak a színpad előterébe ugrott, és minimális közönségaljzó mozdulattárával előhozakodva igyekezett hangulatot teremteni. Bocs, de ez kevés – és persze abban sem vagyok biztos, hogy a stílushoz a tomboló közönség illene.

Az est fénypontja nyilván az volt, amikor egy utcazenésszel egészült ki a francia quartett: Pável Norbert egy különleges ütőhangszerrel került a műsorba, pedig délután még a Váci utcában próbálta összemuzsikálnz a betevőt. Mr. Jarre tehetségét dicséri egyébként az, ahogyan az akusztikus, tökéletesen stílusidegen hangszert és dallamot beleszőtte saját zenéjébe: le a kalappal! Kár, hogy csak egy rövid rész erejéig csillant meg az, ami talán az egész koncertet elvitte volna a hátán: a spontaneitás, a vagányság, a spiritusz, a zeneiség.