Ma kezdődik Pécsen a II. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia, melynek keretén belül a nyáron megkezdett vonalat próbálom apránként pontosítani majd előadásomban. Most nem lesz benne túl sok gag, nem lesz benne túl sok példa – inkább az elméleti keret illetve kontextus definiálása a cél. A 2. NECS konferencián sok kérdést kaptam ugyanis a projekttel kapcsolatban arra vonatkozóan, hogy a filmi közlésfolyamat, amelyen keresztül a rejtett traumatikus tartalmak eljutnak a nézőhöz vajon pontosan hogyan végződik: vagyis mit kezd, mit kezdhet a néző a kéretlen tartalommal? Többen is az affektus tanulmányozása illetve bevonása felé irányítottak, amiben van is valami. Csakhogy, újraolvasva Ábrahám Miklóst egy párszor, és átgondolva a fantomelmélet logikáját rá kellett jönnöm, hogy ez valószínűleg nem fog megoldást nyújtani – több kérdést vet fel, mint megválaszolna, és most úgy látom, nem is igazán passzol a transzgenerációs kísértés feltérképezésében és kiiktatásában/feloldásában.
Mi is az affektus? Laplanche és Pontalis meghatározása szerint ezt a szakkifejezést használjuk
minden olyan érzelmi állapot jelölésére, amely kínos vagy kellemetlen, homályos vagy közelebbről meghatározott jelleggel bír, akár erőteljes levezetődés, akár általános színezet formájában jelentkezik. […] Az affektus az ösztönenergia mennyiségének és változásainak kifejezési formája.
(J. Laplanche és J.-B. Pontalis. A pszichoanalízis szótára. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994., 4.o.)
Két probléma adódik rögvest, ha átolvassuk azt, amit Ábrahám a fantomról mint pszichikus entitásról ír: egyrészt a fantom nem rendelkezik saját energiával – nem lehet lereagálni, másrészt semmi köze (épp ez a lényege!) az alany saját elfojtásaihoz, ösztönenergiájához, hiszen a fantom annak a törésnek a megtestesülése, amely az alany mentális topográfiájában keletkezik akkor, amikor egy másik generáció traumatikus titkát örökli. Éppen ezért tulajdonképpen nem is magának az alanynak az elemzése folyik Ábrahám szerint ilyen esetekben, hanem egy jelen nem lévő harmadik személyé – azé, akinek a titka megjelenik.
Ha filmelméletre vagy filmelemzési stratégiára fordítjuk le a következtetéseket, akkor azt lehet mondani, hogy a film pontosan az a reprezentáció, amely a fantom titkot elrejteni szándékozó “mutatványa”: ha példálózni kellene, akkor valamiért rögtön Rodolfó jut eszembe, amikor minden alakalommal felhívja a figyelmünket arra, hogy “Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”. Milyen tökéletes formula: valójában az igazi trükk az, hogy az egész brutálisan őszinte: a kéz, a mozdulatok tényleg csalnak, hiszen elvonják a figyelmet magáról a trükkről. Végig a kezét figyeljük, és nem vesszük érszre, hogy történik meg a varázslat – gondolkodhatunk is rajta eleget. Rodolfó tehát tökéletes fantomlogikát és fantommechanizmust mutat be megtévesztően könnyedén – ez a lényeg. A film valójában ugyanígy működik bizonyos esetekben, és erre szeretném egyrészt felhívni a figyelmet, másrészt valamiféle rugalmas elméleti keretet gyártani, ami elméleti és interpretációs fogódzót jelenthet majd.
Kapcsolódó linkek