Ma két folyóirat került a kezembe – mindkettőnek örültem is: az egyik a Filmtett áprilisi száma, a másik pedig egy számomra eleddig teljesen ismeretlen lap, a Roham. Mindig megörülök, ha valami új kezdeményezéssel találkozom, és el is szörnyedek rögvest, amikor kiderül, hogy korántsem olyan új, mint ahogy én azt gondoltam… A Roham ugyanis már második évadját adja ki, annak is a második számát. Tetszik, ahogy harcosan elővezetik a mondandójukat, ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy végre komoly figyelmet kellene szentelni a jelen irodalmára/kultúrájára, és nem a múltba révedezve sajnálkozni vagy nosztalgiázni, pláne nem bezzegelni.
Ilyet persze már nem egyszer láttunk, hallottunk. Ami más, az az, hogy a Roham “agresszív fantasztikus magazin” tevékeny részese kíván lenni ennek a “mozgalomnak”, amit viccesen, néhol önirónikusan, ugyanakkor véresen komolyan is gondol. Furcsa egybeesés, hogy míg a Filmtett éppen a televíziós sorozatokra áldozza áprilisi számát, addig a Roham címlapja eleve azt követeli, hogy kapcsoljuk ki a tévét (és a rádiót is!). És nem is bánjuk meg: van vers, novella, képregény – amit csak akarunk, még ha nem is mindig találkozik az ízlés (bár valószínűleg épp ez a cél: minél szélesebb palettát felmutatni, hogy arról válogassa ki az olvasó a saját színeit, amivel aztán tovább tud festegetni – mivel éppen a fantáziát akarják a szerkesztői bevezető alapján ismét divatba hozni, mintha csak Atreiu-ként küzdenének a Végtelen történetben).
És csak hogy teljes legyen a lomtalanítással egybekötött napom, az Örs vezér téri aluljáróban az alábbi számot játszották éppen:
Holnap a szokásos pénteki menetrend, majd indul a nagy laminálás, és szombaton még osztálytalálkozó is (hihetetlen rég volt már az előző, pláne az érettségi…).
Már majdnem kritikus jelleggel beszóltam, hogy csak nem már autentikus playback indiánzenét kevertek az Á–VT-i aluljáróban sastollhajú vinettúk, de aztán meggondoltam magam. Ez tényleg jó volt!
Fél playback, na!