Elhazudott adaptáció

Hazugságok hálója Többnyire izgalmas eredménnyel végződik az, ha Ridley Scott munkához lát, és általában véve tényleg kedvenc rendezőim közé tartozik, amit eddig azzal sikerült elérnie, hogy kitűnően ötvözi a képi világot a történet-szövevényekkel, valahogy nagyon jó érzékkel házasítja a kettő atmoszféráját, így mindig sikerül önálló alkotást létrehoznia még akkor is, ha adott esetben adaptáció a szóban forgó mű. A Hazugságok hálója című dolgozattal azonban alaposan melléfogott. Pedig bátran, a könyv szövegével dialogizálva indult, és jó érzékkel nyesegette a mellékszálakat (pl. a protagonista, Ferris és felesége ügyét, és minden ezzel kapcsolatos cselekmény-csírát), azonban annyira belejött, hogy elfelejtette, mire is épül, miből táplálkozik az egész sztori. David Ignatius szövege ugyanis a címébe rejtette a történet magvát, és következetesen építkezve, tulajdonképpen az orrunknál fogva vezet végig a szövevényes, hazugságokkal átszőtt cselekményen úgy, hogy rendes pragmatista húzással vissza is csatol az alap tézishez. Az angol body of lies kifejezés (amely kivételesen éppen jól van fordítva – ám épp ez a veszte is…) ugyanis egy “testet” és “hazugságokat” jelez, és ha nem idiomatikusan értelmezzük, akkor bizony szó szerint erről van szó: az egész történet egy testtel és az ehhez kapcsolódó hazugságokkal foglalkozik. A film rendezője pedig éppen ezen a zicceren csúszik el: se test, se hazugság.

Márpedig az a háló, amit a film igyekszik elliptikus szerkesztéssel felépíteni, bizony ezer sebből vérzik: következetlen, kapkodó, felesleges jelenetekkel terhes (például tessék már nekem megmagyarázni, mi értelme volt annak, hogy Angliába, egy muzulmánok lakta negyedbe helyezi egy épület felrobbantását, amelynek folytatásaként egy másik angol várost jelöl meg a gonosz terrorista, miközben az egész történet arról szól, hogy kiszámíthatatlanul, Európa nagyvárosaiban robbannak autóbombák, éppen annak érdekében, hogy összezavarodjon a világ terrorelhárítása?), ugyanakkor olyan kulcsjelenetek, mint Ferris találkozásai a CIA által kreált virtuális ügynökkel puszta villanásként jelennek meg, minek következtében nagyjából olyannyira válik súlytalanná a törökországi, amerikai támaszponton elkövetett “álmerénylet”, hogy lényegében semmi értelme.

Kimarad ráadásul a legfőbb hazugság ügyes és okos kibontása is, amely végül a terrorista sejt végét jelenti: csírájában fojtja el Scott a kulcsjelent értelmes előkészítését, hiszen egy szó sem esik Ferris muzulmán múltjáról – arról a titokról, amely a végső hazugság, és amely alapján lehetővé válik Szulejmán, az agytröszt lekapcsolása és végső megsemmisítése is. Ferris annyira amerikai, hogy a jordán hírszerzési főnök szimpátiája egyszerűen érthetetlen és motiválatlan, mint ahogy a történet magva is elpárolog egyből. Ugyanis a takijja, a túlélés érdekében font hazugságok hálója, amely éppen – mint a szöveg végén kiderül – Ferris fel nem ismert múltjából táplálkozik, sajnos kimaradt az adaptációból, így szerencsétlen Leonardo di Caprio és Russel Crowe a belüket is kijátszhatják, akkor sem tudják motiválttá tenni a figurákat, és így az egész egy akciójelenetekbe zsúfolt látványorgiává silányul.

Mondom, jól indult, hiszen a cselekményszálak változását egy ideig ügyesen vezették le a forgatókönyvvel, így teljesen logikus, hogy amikor a jordán főnök a regényben igent mond, akkor a filmben nemet kell mondania egy adott kulcsjelentben, azonban az ezt követő manőverek érthetetlenek és zagyvák, hiszen mégis olyan megoldást kínál a film, amely a regény logikájának felelne meg. Félreértés ne essék, nem a szöveghűséget kérem számon Scott csapatán – az bárgyú dolog volna; örömmel vettem, hogy éppen kulcsjelentőségű pontokat mer átvariálni, de elkeseredtem, amikor egyértelművé vált, hogy átgondolatlan, következetlen munkát végzett. Kár érte, mert nagyszerű alapanyaggal dolgozhatott, kitűnő színészgárdát toborzott, és a képi világ illetve a ritmus is a helyén volt. De hálót már nem sikerült fonni, és átlátszó hazugság lett az egész.