- A bombák földjén (The Hurt Locker)
- Értékelés: ★★★★☆
- Web: http://www.thehurtlocker-movie.com
Igaz, még 2008-ban készült, de leginkább – előrebocsátom, teljesen méltatlanul – az ex-férj (Cameron) nagy dobása (Avatar) és a nagy dobásnak prognosztizált díjeső elmaradása kapcsán kezdtek el beszélni A bombák földjén című, Katheryn Bigelow által rendezett filmről, pedig mindkét alkotást abszolválva inkább fordítva lenne jogos előhozakodni a vélt magánéleti rivalizálással, ugyanis nem egy ligában játszik a két film. Bigelow számomra már A halál napjával meggyőzött arról, hogy nem csupán érti a dolgát, de megvan benne az a bizonyos szikra, amitől a legpuritánabbnak tűnő jelenetszerkezetet is úgy tudja megcsinálni, mint kevesen, de az általam nem különösebben kedvelt háborúsdis-irakis műfajhoz is sikerült most olyat hozzáadnia, aminek majd’ minden beállításáért érdemes kapaszkodni a székben. Merthogy kapaszkodni kell: olyan feszültséget teremt pillanatok alatt, hogy csak a film közepére érvén enged a tempóból, ahol érzésem szerint egy kicsit túlságosan is elengedi a gyeplőt, és a pattanásig feszült, megdöbbentő óra után az ember már szinte megőrül attól, hogy semmi nem történik. Lehet, hogy ez volt a cél persze, tekintve a felütést, amely a háború addiktív mivoltát jelöli ki tematikának, így szerencsére lemondhatunk a szokásos, kötelezőnek mondható moralizálásokról is: talán mi magunk is belekóstolunk abba az adrenalinlökettel kibélelt függésbe, ami hősünket vezérli. Szóval ettől a látszólagos ritmusvesztéstől vagy aránytalanságtól eltekintve Bigelow olyan klausztrofób teret képes létrehozni a sivatag kellős közepén, amiért máris díjat érdemelne, és olyan kitűnő érzékkel tartja fenn a süket feszültséget, hogy az már-már félelmetes.
Megjegyzés [2]
Ha jön a Valentin nap, akkor ma már teljesen nyilvánvaló, hogy négy iparág nagyon rákészül: ott vannak ugye a virágárusok, a plüssállatgyártók, a csokigyárak, na és persze Hollywood. Ahogy a Valentin nap című opusz ezt tökéletesen mintázza, évről évre, egytől egyig sikerül hozni a csömört, az ötlettelenséget, az erőltetett 
Szerethető, néha egészen kellemes fekete humorral átitatott jedi-trip a Kecskebűvölők, amin jól elszórakozik az ember, amíg a moziban ül, de utána valószínűleg csak egy-két hangulateleme marad majd meg az utókornak, ha megmarad, mert bármilyen nagyszerű alakításokkal is sikerült kitölteni a másfél órát, bármilyen abszurd ötletre is épül a film, sajnos nem igazán tudtak mit kezdeni az egésszel az alkotók. Ez a jelenetek összekötésében, a történet kibontásában is látszik, de a legszembeötlőbb teszetoszaság a film lezárásakor jön el, amikor is jól láthatóan fogalmuk sincs, hogy lehetne ennyi ökörködést méltó módon lezárni. A háborúsdi, pláne a Közel-Keleten megadja az egésznek a politikailag megtámogatott szatírát, de sajnos ezzel sem tudnak igazán mit kezdeni: Irak csupán díszlet marad, és nem tud szervesen beleilleszkedni a történetbe (vagy fordítva inkább – az eredmény szempontjából mindegy). Nem sikerül az ismételten brilliáns alakítással előrukkoló 
Meglehetősen régóta tudjuk, hogy az igazi főgonoszok sohasem a hétfejű sárkány vagy valami fizikai fölénnyel jeleskedni kívánó görög illetőleg egyéb eredetű alvilági istenség képében keresendő, sokkal inkább egy elcseszerintett életű, ránézésre is pszichoanalízisre szoruló geek figurában, aki minden létező (és képzelt) frusztrációját mozgósítja annak érdekében, hogy egy icipicit is fontosnak érezhesse magát. A játék a végsőkig című akció-videoklipnek titulálható, kétségtelenül sodró lendületű, és a tematikából jelesre vizsgázó, ám ezzel együtt is maximum középszerű film nagyon jól tudja ezt, és meglepő önreflexivitásról tanúbizonyságot téve, még humorral is képes megspékelni az egészet, amit persze elsősorban 
Nem tudom eldönteni, mi járhatott 
Sokan vannak úgy, hogy a számítógép animáció korszakában a hagyományosnak mondott rajzilmnek tulajdonképpen befellegzett, ám – naivitás vagy sem – én még mindig azok közé tartozom, akik bíznak abban, hogy a kézművesek bizony képesek meglepni bennünket, és olyan varázslatot tudnak elénk tárni, aminek tökéletesen mindegy, hogy két dimenziója van vagy több – a lényeg a mese. Ezzel a várakozással ültünk be a Disney legfrissebb animációs műsorára, mely A hercegnő és a béka címmel egy hagyományosabb vonalú mese ígéretével kecsegtetett. Hogy mi sikeredett belőle, röviden összefoglalható: New Orleans olyan arcában jelenik meg, amilyennek Stella és Stanley láthatta A vágy villamosában, vagy amilyennek a nagy Satchmo trombita futamai alapján képzeljük el; a Disney-rész azonban sajnos alulmúlja önmagát. Az egész történet tulajdonképpen egyfajta requiemként hat, amelyben az animátorok hihetetlen atmoszférateremtő képességükről tesznek tanúbizonyságot, leginkább persze az art deco fantáziaszekvenciákban, ami színvilágában, textúrájában és ötletességében is lenyűgöző, ami sajnos a mese komponensbe már nem tudott átcsurrani. Pedig az alapötlet nem rossz. Adott a klasszikus béka vs. hercegnő/királylány meccs, amiből persze hetedhét országra szóló lagzi kerekedik, mert ugye az a mesekönyvekben is szépen le vagyon írva, hogy a csók elcsattanásának pillanatában a varangy hirtelen daliává minősül át, és ez ünneplésre ad okot. A Disney csavart egyet a klisén, és inkább a varangy kap párt – vagyis a hercegnő nyálkás (bocsánat, váladékos) békává avanzsál.
Az a baj a várva várt filmekkel, hogy nagyon könnyen tudnak óriási csalódást okozni, még akkor is – vagy talán akkor igazán -, ha az ember nagyon igyekszik szeretni az alkotást. Mindez hatványozottan igaz, ha olyan alkotógárdával büszkélkedhet egy film, mint amilyennel a Közellenségek című dolgozat, amely sajnos jócskán alulteljesít – várakozás ide vagy oda: egyedül talán 
Most, hogy kiderült, 
Talán nincs is adekvátabb módja az új esztendő indításának, mint a másnaposság filmes bemutatásának a témához illő hevenyészettséggel történő taglalása, ezért esett a választás a már korábban megtekintett Másnaposok című dolgozatra. Persze, értem, hogy ott legénybúcsú, itt meg szilveszteri eszméletvesztés; ott Las Vegas, itt meg kicsiny hazánk még kisebb települései, de az atmoszféra talán mégis nyújt valamiféle hasonlóságot. 
Valójában nagy öröm olyan színészekkel találkozni egy láthatóan nagy költségvetésű filmben, akik többnyire már puszta jelenlétükkel garantálják, hogy a történet idejére bizony megfeledkezhetünk minden napi nyűgtől, és átadhatjuk magunkat a mozi varázsának. A bűn árfolyama nem csak címében nemzetközi, hiszen a helyszíneken túl a színészek maguk is egy nívós, országhatárokon és generációkon átívelő gárdát alkotnak, elég említeni például 
“Ez durva volt!” – jegyezte meg Máté a moziból kifelé menet, jelezvén, hogy a Derült égből fasírt című opusz félelmetesebb volt a legbrutálisabb Bakugan résznél is. Pedig itt csak hamburger és spagetti hullik az égből, no meg persze fagyi, steak és cukor, amott meg ugye kicsit keményebben nyomják a szörnyek. Persze érthető a reakció (és ezáltal az is, miért nem lehet túl sokat hallani az animációs filmről – vagy legalábbis elkerülte a figyelmem a nagy ujjongás-rajongás): a gasztro-fantázia a freudi unheimlich valóban félelmetessé fokozott bemutatása, ahol a leghétköznapibb dolog válik a legfélelmetesebb pusztítóvá – az étel. Lehet mindenféle tanmesét mellészőni a gyerek megnyugtatására (meg is tettem), de a lényeg mégiscsak ijesztő: az válik a vesztünkké, ami nélkül nem lennénk meg. Na, ezt a Sony Pictures-nek nem sikerült igazán humorosan elővezetni – legalábbis a célcsoport kicsit másként reagált (lehet, hogy a Pixar nem csak animálni tud, hanem valami más trükkjük is van?).
A Pixar legújabb produkciójának, a Fel! címre hallgató dolgozatnak már az előzeteseinél az a kép ugrott be, amit anno az általános iskolás nyelvtankönyvben láttam annak illusztrációjaként, hogy miért is kell nyelvet használni: ha nem lenne szimbolizáció, jelrendszer, akkor mindenki cipelhetné a hátán mindazt, amit el akar mondani – ha tehát én a házról akarok beszélni, felkapom hát a házat és viszem magammal. A Fel! akár ennek a szemiotika iskolapéldája is lehet, aminek narratívája valójában a jelölőrendszer működését írja le, mutatja be: a jó öreg Fredricksen bá’ úgy döbben rá a jelek működésének logikájára, ahogyan egyre kevesebb marad a tárgyi kapcsolatokból, amelyek szeretett feleségéhez illetve közös nagy tervükhöz kötődik (néhány lacani diktum is beugrott, de ezek felemlegetésétől ehelyütt eltekintenék most). Naivan konzervatív mese ez az ízig-vérig Disney-ideológiával átitatott animáció, amely az amerikai álmot igyekszik meg képekre fordítva elmagyarázni azoknak a kedvéért, akik mostanság meginogtak volna az elképzelés érvényességében. Ennek megfelelően nem is egy fergeteges akció-komédiát kap a néző, inkább egy érzelmes-melodramatikus vizuális orgiát, amelyet az alkotók a végletekig políroztak: volt már olyan rajzfilm, ahol az idő múlását a főhős borostáján ilyen aprólékosan követhettük? A poénok, intertextuális és kulturális utalások most talán szokatlanul nagy mértékben feltételezték a felnőtt nézőt, ami azért nem jelenti azt, hogy a gyerkőcök unalomra lettek volna ítélve, de valószínűleg nagyban hozzájárul a film generációkat összecsördítő sikeréhez: a gyerekeket pedig legfeljebb megtanítja kérdezni, nem baj az.
Lenyűgöző alkotás a Coraline, egyszerűen a szó minden értelmében elbűvölő: bájos és gyermekien gondtalan az egyik pillanatban, majd varázslattal él és nem enged szabadulni abból a világból, pontosabban azokból a világokból, amelyekbe magával ránt. Kérlelhetetlen őszinteséggel és leplezetlenséggel mutatja meg a gyermeki szorongás megannyi arcát, miközben gyakorlott gesztusokkal vonultatja fel azokat a kortárs kulturális utalásokat, amiről az ember egyáltalán nem gondolná, hogy egy animációs projektbe beleférne: a megvalósítás azonban szemernyi kétséget sem hagy efelől. Talán éppen a bábok látványa, a számítógép animációkkal leterhelt elvárási horizont tudatos átszabása teszi, no és persze a kitűnően kidolgozott, pergő cselekmény, hogy egy pillanatig nem lehet elmélázni az animáció kidolgozottságán: csak utólag próbálja a néző visszafejteni a varratokat, az szőttes világ fércelései mentén, hogyan is épült fel a mesevilág, mert a varázslat egyszerűen éppenúgy varr gombot a szemünkre, mint ahogyan a „másik” világbélieknek. Taxidermikus más-világba csöppenünk a magányos kislánnyal, amely félelmetesen komoly mátrix-szerkezettel rendelkezik, és amely bizony félelmetes entrópiával és szédületes sebességgel foszlik szanaszét, amint az álom és a fantázia vissza-visszalopódzik az ontológiailag stabilnak vélt realitás talajára.
Mindig is kedveltem az újságírós-nyomozós politikai thrillereket, főleg azért, mert agymunkára építenek a talmi szórakozást nyújtó mindenféle tűzerővel ellátott opuszokkal szemben, és mert az ítélet soha nem egyértelmű, legalábbis minimum két, de sokszor még több oldala van, vagyis sok-sok kis igazság (amelyek közül persze a perspektíva miatt egy mindig hangsúlyosabb a többinél). A dolgok állása meglepően jó ritmusban és szerkesztéssel nyit, elliptikusan építkezik, mi fenntartja a néző figyelmét és érdeklődését, ráadásul éppen annyit enged láttatni, amennyi továbblendíti a történetet és kellőképpen kíváncsivá teszi az embert. Ha egy kissé túlságosan is kliségyanúsan megjelenő 
A titok úgy születik, hogy egy eseménysorból kiemelünk vagy kiradírozunk egy láncszemet és a keletkező hiányt tudatosan vagy tudattalanul elfedjük. Minél hatékonyabb az elfedés, annál titkosabbá válik a hiényzó rész, annál nagyobb titokról van szó. 
Őszintén szólva nekem nagyon kimaradt a trekkiség, mert akárhányszor is láttam sorozatbéli epizódot, vagy éppen valamelyik (fogalmam sincs, melyik) moziba szánt verzióját, valahogy mindig idegen terület maradt. Gyerekkoromból annyi maradt meg, hogy moralizálgatnak, komoly arccal néznek, nincs benne semmi humor, és állandóan nagyon camp cuccokban lófrálnak, amikor pedig végre kimásznak a stúdióban felépített kutricájukból (borzalmasan zavart a klausztrofób megvalósítás), terepidegenként jobbítják a világot a 
A Moon című film egy már régen nem létező ember klónjainak öntudatra ébredéséről, és a saját halálok megéléséről, elfogadásáról szól, amit persze szépen sci-fi köntösbe is öltöztettek, nehogy véletlen túlságosan megülje a kedves néző gyomrát, nehogy túlságosan is traumatikusan hasson. 
Töredelmesen be kell vallanom, hogy a televíziók (nem is olyan széles) programskálájából néhány alapvető klasszikuson túl maximum gasztronómiai jellegű műsorokra vagyok kíváncsi, és azoknál is egyre inkább hullik a férgese, és egyre nehezebben találok olyat, amit érdemes is nézni. Általában a mérce az, hogy éhes leszek-e a műsor közben, vagy nem, és közben szórakoztat-e az egész műsor, vagy sem. Mivel érdeklődési köröm meglehetősen egysíkú, lapos és kiszámítható, ezért talán nem véletlen, hogy gasztronómiában az ultimate hero Gordon Ramsay (aki a konyha Dr. House-a vagy Kal Lightman-je, lássuk be), és majd’ minden esetben várom, hogy más műsorokban is megjelenjen váll felett lebegő gonosz kis piros ördögként, természetesen hosszasan szitkozódva. A 
A vicces-iparikémkedősnek szánt Kettős játék című dolgozat elég nagy svunggal indít, hiszen a sztárparádé, amelybe kitűnő színészek is keveredtek, valamint a gyártás szintjén is felvonultatott nagyágyús arzenállal így is kell, és valóban, az első néhány perc, valamint a groteszkül előadott főcím el is hiteti a nézővel, hogy itt valami nagy dobás készül: csavaros sztori, ütős dumák – de aztán úgy az első fél órát követően az óráját nézi az ember, hogy vajon meddig tart az egész. A történet önmagában kitarthatna 120 percig, ám a megvalósítás arról tanúskodik, hogy egy ügyes vágóval felvértezve ezt bizony 80 percbe sűrítve kellett volna tálalni. A sokat emlegetett ritmus ugyanis mintha teljesen elkerülte volna az egyébként nem a semmiből érkező 
A District 9 olyan erősen kezdett a mozin kívül, hogy őszintén szólva félő, hogy – sok más hasonló esetben is – mire a néző beül a székébe és vászonra emeli tekintetét, nem marad más, csak a marketing morzsák utóíze. Bár a Johannesburg fölött ragadt és gettósított idegenek története nem az évszázad filmje, kétségtelenül frissen hat és elgondolkodtat – mindamellett, hogy ügyes sci-fi akciófilmként is nagyszerűen funkcionál. Az ötlet maga zseniális: jönnek az UFÓ-k, jön a csúcstechnika is, de valami nagyon elromlik, így az űrhajó épp Dél-Afrika egén dekkol, míg az idegenek jobb híján kénytelenek élelem után nézni – és ennek már 28 éve. Azóta csak eszkalálódik a probléma, és a District 9 elnevezésű körbezárt gettó nem kis fejtörést okoz a felügyelő szerveknek. Át is akarják költöztetni az idegeneket az áldatlan állapotokat felmutató területről egy Johannesburgtól távolabbi táborba (ez lenne a District 10, és nagyon félek, hogy lesz folytatás…), de a mozgósítás közben – ahogy sejteni lehet persze – nem éppen parányi probléma adódik. A(z ál)dokumentarista alapstílusban fogant mű ügyesen és nem hivalkodóan ötvözi a realista, híradásokra és interjúkra alapozott cselekményleírást a látványos, de túlzásba egy pillanatig sem vitt, vizuális effekteket felvonultató sci-fi elemekkel, így még a kettő átjárásakor keletkező kérdőjeleket is meg lehet bocsátani 
Igyekszem behozni a lemaradásomat, és a megtekintett filmekről rendben beszámolni – pláne akkor, ha olyan csúfos lemaradásokat sikerül pótolni, amit már illet volna korábban “letudni” (igen, ez volt anno a projekt). Ezen a héten a 
Nem vagyok egy nagy képregény rajongó, sőt, annak ellenére, hogy rendszeres fogyasztója voltam a megboldogult Kockás magazinnak, valamint néhány minőségi képregénnyel is rendelkeztem gyerekkoromban, valahogy kimaradt a batman-superman-stb. őrület, ennek következtében majd’ minden, ami ebben a témakörben kötelező körnek számít. A képregények adaptációi sem hatnak meg túlságosan, pláne azok nem, amelyek igyekeznek a filmben cinkos kacsintással képregény-stílben maradni, elfelejtvén azt, hogy most mintha más közegben lennének. Mindezek után meglehetősen szkeptikusan készülődtem a 
Csapjunk is a közepébe, és vizsgáljuk meg, miért sikerült közepesre 
Megmondom őszintén, különösebben nem vártam, hogy a 
Megmondom őszintén, az előzetes beszámolók alapján sokkal rosszabbra számítottam James Bond legújabb kalandját illetően, de azért annyira nem volt vészes. Nem azt mondom, hogy mégegyszer meg kellene néznem, annyira elragadó munka, de egyszer végig lehett ülni a pergősre vágott filmet. A történet sem lett bugyutább vagy hihetetlenebb, mint eddig átlagban, bár a világ leigázására készülő főgonoszok egyre kevésbé tűnnek egyéniségeknek (ez pedig csupán azért baj, mert akkor ne is várjuk, hogy hozzájuk viszonyítva hősünk olyannyira elragadóan karakteressé tudna válni). 
Rég halogattam a 
Ha valaki tisztában van azzal, hogy a mese és a fantázia igazából mélyen valós, sőt, túl valós ahhoz, hogy a valóság, a ráció meg tudná fejteni, és mutatni az értelmét, akkor valószínűleg az 
Amikor 
Adott egy viszonylag fiatal, nőkre áhítozó, ám alapvetően meglepően befolyásolható, önnön nagyságától eltelt uralkodó, aki nem igazán kedveli királynéját, merthogy az nem volt képes fiú utóddal megörvendeztetni, és inkább az udvarhölgyek környékén igyekszik újabb lehetőségek után nézni – nem is kevés sikerrel. Persze az udvarhölgyek összeválogatása igazi politikai manőver, és a szépséges társaság is leginkább egy félig-meddig legitimált hárem, de a nemes cél érdekében mindent meg lehet érteni. Aztán adott egy jobb sorsra hivatott család, mely anyai ágon magasabb rangra lenne érdemes, ám az apai ág okán marad a tisztes vidéki élet: két lány, és egy fiú, élik életüket, mígnem a férfiak közötti cserekereskedelem beindultával előbb a kisebbik lányt adják 
Ismét ügyes promóval indult hódító útjára az eleve az idei év magyar sikerfilmjének betudott 
Éppen csak egy órácskával kellett volna rövidebbre vágni a Narnia-saga második részét, a 
Mint arra már 
Ha egy film címében valami görög mitológia vagyon emlegetve, akkor bizony az ember rögtön ebbe az irányba keresgél, és még akkor is próbál fogódzót keresni az antik utaláson, ha nincs miért. Mert ugyebár 
Egyszerű, mégis csavaros, kellő feszültséggel, szerencsétlen arcokkal és persze “valós történettel” rendelkezik: ez a 
Mindig zavarban vagyok, ha az újsütetű keleti csodálatról van szó, miszerint az ázsiai szél hozza a filmiparba az újdonságot, a felfrissülést, onnan várjuk a filmművészet vérfrissítését, satöbbi, és ha az ember nem hódol be valamelyik nagy névnek örvendő ázsiai mesternek, akkor már furcsán is néznek rá. Hát, nálam eddig nem nagyon jöttek be ezek a produkciók. És erre – bár egyébként nem tipikus és nem általánosítható – példa 
Megint egy olyan filmet sikerült abszolválnom, amit már réges-régen terveztem (leginkább akkor, amikor a mozikba került anno), de valamiért nagyon elmaradt. Az 
A DragonWeb Dragon Zoltán webes játszótere és online otthona: itt elmond, kritizál, kinyilatkoztat, beszámol. Ha további érdeklődés esete forog fenn, akkor érdemes a 
