- Törvénytisztelő polgár (Law Abiding Citizen)
- Értékelés: ★★★☆☆
- Web: http://www.lawabidingcitizenfilm.com
Klasszikusnak mondható kérdést feszeget a Törvénytisztelő polgár című film, mégpedig azt, hogy ha tudjuk, hogy mi az igazság, akkor a jog, amely az igazság védelmét kellene szolgálja, vajon miért ad sokkal több kibúvót az igazság ellenében, mint kellene, vagyis miért bástyázzuk magunkat körül mindenféle paragrafussal, ha azok ahelyett, hogy segítenének bennünket az igazság kiderítésében, védelmében, illetve a bűnös-bűnöző kellő fokozatú elítélésében, vagyis a büntetés megállapításában, inkább csak kiskapukat nyitogatnak lépésről lépésre, lehetetlenné téve a bizonyítást? Vannak olyan filmek, amelyek ezt a triviális, ám mindenkit foglalkoztató kérdést meglehetősen cizelláltan igyekeznek feltárni, és vannak olyanok is, amelyek slendrián módon, a tematika leple alatt valami olcsó, morális tónussal átitatott mócsingot próbálnak lenyomni a néző virtuális nyelőcsövén – a Törvénytisztelő polgár valahol a kettő között ingadozik, néhol ígéretes, néhol borzalmasan slendrián jelenetekkel előhozakodva. Mert mindamellett, hogy kifejezetten ötletes és jól átgondolt bosszúhadjáratot tár elénk a film, a rettentően bugyuta és agyonjáratott klisékkel és a feltűnően inkongruensre sikerült karakterizációval sajnos középmezőnybe húzza vissza a történetet, amin az sem segít, hogy Jamie Foxx folyamatosan ráncolja a homlokát.
Igaz, még 2008-ban készült, de leginkább – előrebocsátom, teljesen méltatlanul – az ex-férj (Cameron) nagy dobása (Avatar) és a nagy dobásnak prognosztizált díjeső elmaradása kapcsán kezdtek el beszélni A bombák földjén című, 
Ha jön a Valentin nap, akkor ma már teljesen nyilvánvaló, hogy négy iparág nagyon rákészül: ott vannak ugye a virágárusok, a plüssállatgyártók, a csokigyárak, na és persze Hollywood. Ahogy a Valentin nap című opusz ezt tökéletesen mintázza, évről évre, egytől egyig sikerül hozni a csömört, az ötlettelenséget, az erőltetett 
Szerethető, néha egészen kellemes fekete humorral átitatott jedi-trip a Kecskebűvölők, amin jól elszórakozik az ember, amíg a moziban ül, de utána valószínűleg csak egy-két hangulateleme marad majd meg az utókornak, ha megmarad, mert bármilyen nagyszerű alakításokkal is sikerült kitölteni a másfél órát, bármilyen abszurd ötletre is épül a film, sajnos nem igazán tudtak mit kezdeni az egésszel az alkotók. Ez a jelenetek összekötésében, a történet kibontásában is látszik, de a legszembeötlőbb teszetoszaság a film lezárásakor jön el, amikor is jól láthatóan fogalmuk sincs, hogy lehetne ennyi ökörködést méltó módon lezárni. A háborúsdi, pláne a Közel-Keleten megadja az egésznek a politikailag megtámogatott szatírát, de sajnos ezzel sem tudnak igazán mit kezdeni: Irak csupán díszlet marad, és nem tud szervesen beleilleszkedni a történetbe (vagy fordítva inkább – az eredmény szempontjából mindegy). Nem sikerül az ismételten brilliáns alakítással előrukkoló 
Nem voltak felfokozott várakozásaim 
Meglehetősen régóta tudjuk, hogy az igazi főgonoszok sohasem a hétfejű sárkány vagy valami fizikai fölénnyel jeleskedni kívánó görög illetőleg egyéb eredetű alvilági istenség képében keresendő, sokkal inkább egy elcseszerintett életű, ránézésre is pszichoanalízisre szoruló geek figurában, aki minden létező (és képzelt) frusztrációját mozgósítja annak érdekében, hogy egy icipicit is fontosnak érezhesse magát. A játék a végsőkig című akció-videoklipnek titulálható, kétségtelenül sodró lendületű, és a tematikából jelesre vizsgázó, ám ezzel együtt is maximum középszerű film nagyon jól tudja ezt, és meglepő önreflexivitásról tanúbizonyságot téve, még humorral is képes megspékelni az egészet, amit persze elsősorban 
Nem tudom eldönteni, mi járhatott 
Sokan vannak úgy, hogy a számítógép animáció korszakában a hagyományosnak mondott rajzilmnek tulajdonképpen befellegzett, ám – naivitás vagy sem – én még mindig azok közé tartozom, akik bíznak abban, hogy a kézművesek bizony képesek meglepni bennünket, és olyan varázslatot tudnak elénk tárni, aminek tökéletesen mindegy, hogy két dimenziója van vagy több – a lényeg a mese. Ezzel a várakozással ültünk be a Disney legfrissebb animációs műsorára, mely A hercegnő és a béka címmel egy hagyományosabb vonalú mese ígéretével kecsegtetett. Hogy mi sikeredett belőle, röviden összefoglalható: New Orleans olyan arcában jelenik meg, amilyennek Stella és Stanley láthatta A vágy villamosában, vagy amilyennek a nagy Satchmo trombita futamai alapján képzeljük el; a Disney-rész azonban sajnos alulmúlja önmagát. Az egész történet tulajdonképpen egyfajta requiemként hat, amelyben az animátorok hihetetlen atmoszférateremtő képességükről tesznek tanúbizonyságot, leginkább persze az art deco fantáziaszekvenciákban, ami színvilágában, textúrájában és ötletességében is lenyűgöző, ami sajnos a mese komponensbe már nem tudott átcsurrani. Pedig az alapötlet nem rossz. Adott a klasszikus béka vs. hercegnő/királylány meccs, amiből persze hetedhét országra szóló lagzi kerekedik, mert ugye az a mesekönyvekben is szépen le vagyon írva, hogy a csók elcsattanásának pillanatában a varangy hirtelen daliává minősül át, és ez ünneplésre ad okot. A Disney csavart egyet a klisén, és inkább a varangy kap párt – vagyis a hercegnő nyálkás (bocsánat, váladékos) békává avanzsál.
Az a baj a várva várt filmekkel, hogy nagyon könnyen tudnak óriási csalódást okozni, még akkor is – vagy talán akkor igazán -, ha az ember nagyon igyekszik szeretni az alkotást. Mindez hatványozottan igaz, ha olyan alkotógárdával büszkélkedhet egy film, mint amilyennel a Közellenségek című dolgozat, amely sajnos jócskán alulteljesít – várakozás ide vagy oda: egyedül talán 
Most, hogy kiderült, 
Talán nincs is adekvátabb módja az új esztendő indításának, mint a másnaposság filmes bemutatásának a témához illő hevenyészettséggel történő taglalása, ezért esett a választás a már korábban megtekintett Másnaposok című dolgozatra. Persze, értem, hogy ott legénybúcsú, itt meg szilveszteri eszméletvesztés; ott Las Vegas, itt meg kicsiny hazánk még kisebb települései, de az atmoszféra talán mégis nyújt valamiféle hasonlóságot. 
Óriási várakozás előzte meg 
Valójában nagy öröm olyan színészekkel találkozni egy láthatóan nagy költségvetésű filmben, akik többnyire már puszta jelenlétükkel garantálják, hogy a történet idejére bizony megfeledkezhetünk minden napi nyűgtől, és átadhatjuk magunkat a mozi varázsának. A bűn árfolyama nem csak címében nemzetközi, hiszen a helyszíneken túl a színészek maguk is egy nívós, országhatárokon és generációkon átívelő gárdát alkotnak, elég említeni például 
“Ez durva volt!” – jegyezte meg Máté a moziból kifelé menet, jelezvén, hogy a Derült égből fasírt című opusz félelmetesebb volt a legbrutálisabb Bakugan résznél is. Pedig itt csak hamburger és spagetti hullik az égből, no meg persze fagyi, steak és cukor, amott meg ugye kicsit keményebben nyomják a szörnyek. Persze érthető a reakció (és ezáltal az is, miért nem lehet túl sokat hallani az animációs filmről – vagy legalábbis elkerülte a figyelmem a nagy ujjongás-rajongás): a gasztro-fantázia a freudi unheimlich valóban félelmetessé fokozott bemutatása, ahol a leghétköznapibb dolog válik a legfélelmetesebb pusztítóvá – az étel. Lehet mindenféle tanmesét mellészőni a gyerek megnyugtatására (meg is tettem), de a lényeg mégiscsak ijesztő: az válik a vesztünkké, ami nélkül nem lennénk meg. Na, ezt a Sony Pictures-nek nem sikerült igazán humorosan elővezetni – legalábbis a célcsoport kicsit másként reagált (lehet, hogy a Pixar nem csak animálni tud, hanem valami más trükkjük is van?).
A Pixar legújabb produkciójának, a Fel! címre hallgató dolgozatnak már az előzeteseinél az a kép ugrott be, amit anno az általános iskolás nyelvtankönyvben láttam annak illusztrációjaként, hogy miért is kell nyelvet használni: ha nem lenne szimbolizáció, jelrendszer, akkor mindenki cipelhetné a hátán mindazt, amit el akar mondani – ha tehát én a házról akarok beszélni, felkapom hát a házat és viszem magammal. A Fel! akár ennek a szemiotika iskolapéldája is lehet, aminek narratívája valójában a jelölőrendszer működését írja le, mutatja be: a jó öreg Fredricksen bá’ úgy döbben rá a jelek működésének logikájára, ahogyan egyre kevesebb marad a tárgyi kapcsolatokból, amelyek szeretett feleségéhez illetve közös nagy tervükhöz kötődik (néhány lacani diktum is beugrott, de ezek felemlegetésétől ehelyütt eltekintenék most). Naivan konzervatív mese ez az ízig-vérig Disney-ideológiával átitatott animáció, amely az amerikai álmot igyekszik meg képekre fordítva elmagyarázni azoknak a kedvéért, akik mostanság meginogtak volna az elképzelés érvényességében. Ennek megfelelően nem is egy fergeteges akció-komédiát kap a néző, inkább egy érzelmes-melodramatikus vizuális orgiát, amelyet az alkotók a végletekig políroztak: volt már olyan rajzfilm, ahol az idő múlását a főhős borostáján ilyen aprólékosan követhettük? A poénok, intertextuális és kulturális utalások most talán szokatlanul nagy mértékben feltételezték a felnőtt nézőt, ami azért nem jelenti azt, hogy a gyerkőcök unalomra lettek volna ítélve, de valószínűleg nagyban hozzájárul a film generációkat összecsördítő sikeréhez: a gyerekeket pedig legfeljebb megtanítja kérdezni, nem baj az.
Lenyűgöző alkotás a Coraline, egyszerűen a szó minden értelmében elbűvölő: bájos és gyermekien gondtalan az egyik pillanatban, majd varázslattal él és nem enged szabadulni abból a világból, pontosabban azokból a világokból, amelyekbe magával ránt. Kérlelhetetlen őszinteséggel és leplezetlenséggel mutatja meg a gyermeki szorongás megannyi arcát, miközben gyakorlott gesztusokkal vonultatja fel azokat a kortárs kulturális utalásokat, amiről az ember egyáltalán nem gondolná, hogy egy animációs projektbe beleférne: a megvalósítás azonban szemernyi kétséget sem hagy efelől. Talán éppen a bábok látványa, a számítógép animációkkal leterhelt elvárási horizont tudatos átszabása teszi, no és persze a kitűnően kidolgozott, pergő cselekmény, hogy egy pillanatig nem lehet elmélázni az animáció kidolgozottságán: csak utólag próbálja a néző visszafejteni a varratokat, az szőttes világ fércelései mentén, hogyan is épült fel a mesevilág, mert a varázslat egyszerűen éppenúgy varr gombot a szemünkre, mint ahogyan a „másik” világbélieknek. Taxidermikus más-világba csöppenünk a magányos kislánnyal, amely félelmetesen komoly mátrix-szerkezettel rendelkezik, és amely bizony félelmetes entrópiával és szédületes sebességgel foszlik szanaszét, amint az álom és a fantázia vissza-visszalopódzik az ontológiailag stabilnak vélt realitás talajára.
Mindig is kedveltem az újságírós-nyomozós politikai thrillereket, főleg azért, mert agymunkára építenek a talmi szórakozást nyújtó mindenféle tűzerővel ellátott opuszokkal szemben, és mert az ítélet soha nem egyértelmű, legalábbis minimum két, de sokszor még több oldala van, vagyis sok-sok kis igazság (amelyek közül persze a perspektíva miatt egy mindig hangsúlyosabb a többinél). A dolgok állása meglepően jó ritmusban és szerkesztéssel nyit, elliptikusan építkezik, mi fenntartja a néző figyelmét és érdeklődését, ráadásul éppen annyit enged láttatni, amennyi továbblendíti a történetet és kellőképpen kíváncsivá teszi az embert. Ha egy kissé túlságosan is kliségyanúsan megjelenő 
A titok úgy születik, hogy egy eseménysorból kiemelünk vagy kiradírozunk egy láncszemet és a keletkező hiányt tudatosan vagy tudattalanul elfedjük. Minél hatékonyabb az elfedés, annál titkosabbá válik a hiényzó rész, annál nagyobb titokról van szó. 
Őszintén szólva nekem nagyon kimaradt a trekkiség, mert akárhányszor is láttam sorozatbéli epizódot, vagy éppen valamelyik (fogalmam sincs, melyik) moziba szánt verzióját, valahogy mindig idegen terület maradt. Gyerekkoromból annyi maradt meg, hogy moralizálgatnak, komoly arccal néznek, nincs benne semmi humor, és állandóan nagyon camp cuccokban lófrálnak, amikor pedig végre kimásznak a stúdióban felépített kutricájukból (borzalmasan zavart a klausztrofób megvalósítás), terepidegenként jobbítják a világot a 
A Moon című film egy már régen nem létező ember klónjainak öntudatra ébredéséről, és a saját halálok megéléséről, elfogadásáról szól, amit persze szépen sci-fi köntösbe is öltöztettek, nehogy véletlen túlságosan megülje a kedves néző gyomrát, nehogy túlságosan is traumatikusan hasson. 
Töredelmesen be kell vallanom, hogy a televíziók (nem is olyan széles) programskálájából néhány alapvető klasszikuson túl maximum gasztronómiai jellegű műsorokra vagyok kíváncsi, és azoknál is egyre inkább hullik a férgese, és egyre nehezebben találok olyat, amit érdemes is nézni. Általában a mérce az, hogy éhes leszek-e a műsor közben, vagy nem, és közben szórakoztat-e az egész műsor, vagy sem. Mivel érdeklődési köröm meglehetősen egysíkú, lapos és kiszámítható, ezért talán nem véletlen, hogy gasztronómiában az ultimate hero Gordon Ramsay (aki a konyha Dr. House-a vagy Kal Lightman-je, lássuk be), és majd’ minden esetben várom, hogy más műsorokban is megjelenjen váll felett lebegő gonosz kis piros ördögként, természetesen hosszasan szitkozódva. A 
A vicces-iparikémkedősnek szánt Kettős játék című dolgozat elég nagy svunggal indít, hiszen a sztárparádé, amelybe kitűnő színészek is keveredtek, valamint a gyártás szintjén is felvonultatott nagyágyús arzenállal így is kell, és valóban, az első néhány perc, valamint a groteszkül előadott főcím el is hiteti a nézővel, hogy itt valami nagy dobás készül: csavaros sztori, ütős dumák – de aztán úgy az első fél órát követően az óráját nézi az ember, hogy vajon meddig tart az egész. A történet önmagában kitarthatna 120 percig, ám a megvalósítás arról tanúskodik, hogy egy ügyes vágóval felvértezve ezt bizony 80 percbe sűrítve kellett volna tálalni. A sokat emlegetett ritmus ugyanis mintha teljesen elkerülte volna az egyébként nem a semmiből érkező 
Többnyire két irányvonalat észlel az egyszeri olvasó, amikor egy szerző több művével ismerkedik: megjelenik az első regény, ami mondhatni magnum opus-ként telepszik a további szövegekre, amelyek így silány utánérzésnek tűnnek csupán, vagy éppen ellenkezőleg, a kezdeti botladozásokat követően egyre kiforrottabb, mívesebb, élvezetesebb szövegekkel rukkol elő a szerző, és mintegy az olvasói elvárási horizontok határait maga feszegeti. Előbbire meglehetősen sok példát tudnék hozni – túl sokat talán; utóbbi viszont ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Veszélyes üzem ugyanis a második út: egyre nagyobb elvárásokkal vértezi fel az olvasót, aki ennek megfelelően hamar megsértődik, ha nem üti meg a mércét az újabb és újabb iromány. Márpedig Kondor Vilmos ezt a neház utat választotta, ráadásul egy olyan műfajban, ami eleddig nem is létezett igazán hazánkban, így nem csak saját határait kénytelen feszegetni, hanem a szövegei által megrajzolt műfajét is. Arról van ugyanis szó, hogy a Budapest noir, Kondor első regénye igen magasra tette a lécet megjelenésekor, olyannyira, hogy félő volt, ennél magasabbra már nem lehet ugrani az adott keretek között. A Bűnös Budapest aztán bebizonyította, hogy nem csupán lehetséges felülmúlni a sikert, de tizenkilencre lapot is lehet húzni néhanapján (csak hogy maradjunk tematikailag némi közelségben a citált regénnyel).
A District 9 olyan erősen kezdett a mozin kívül, hogy őszintén szólva félő, hogy – sok más hasonló esetben is – mire a néző beül a székébe és vászonra emeli tekintetét, nem marad más, csak a marketing morzsák utóíze. Bár a Johannesburg fölött ragadt és gettósított idegenek története nem az évszázad filmje, kétségtelenül frissen hat és elgondolkodtat – mindamellett, hogy ügyes sci-fi akciófilmként is nagyszerűen funkcionál. Az ötlet maga zseniális: jönnek az UFÓ-k, jön a csúcstechnika is, de valami nagyon elromlik, így az űrhajó épp Dél-Afrika egén dekkol, míg az idegenek jobb híján kénytelenek élelem után nézni – és ennek már 28 éve. Azóta csak eszkalálódik a probléma, és a District 9 elnevezésű körbezárt gettó nem kis fejtörést okoz a felügyelő szerveknek. Át is akarják költöztetni az idegeneket az áldatlan állapotokat felmutató területről egy Johannesburgtól távolabbi táborba (ez lenne a District 10, és nagyon félek, hogy lesz folytatás…), de a mozgósítás közben – ahogy sejteni lehet persze – nem éppen parányi probléma adódik. A(z ál)dokumentarista alapstílusban fogant mű ügyesen és nem hivalkodóan ötvözi a realista, híradásokra és interjúkra alapozott cselekményleírást a látványos, de túlzásba egy pillanatig sem vitt, vizuális effekteket felvonultató sci-fi elemekkel, így még a kettő átjárásakor keletkező kérdőjeleket is meg lehet bocsátani 
Kezdem ott, hogy soha nem voltam Tarantino-fan, nem tartom kivételes zseninek, sem akkora megújítónak, amekkorának sokan tartják, és kifejezetten rühellem az erőszakhoz való viszonyának vizuális kiélését. Mindezek mellett legújabb filmje, a Becstelen Brigantyk méltán nevezhető az év egyik legjobb filmjének, és méltán jósolhatjuk, hogy bizony évek múltán is emlegetni fogjuk. A film ugyanis olyan sikeresen ötvözi a hatásos, népszerű formákat, műfaji jellegzetességeket a finom, filmtörténeti jelentősségű, sőt néhol kifejezetten cizellált kulturális hátterű adalékokra történő utalásokat, hogy valószínűleg egy kiforrott dolgozathoz képest is jóval szélesebb közönséget sikerül meghódítania – egyszóval, mestermunka, ne féljünk kimondani! Már a nyitó jelenet zenei aláfestésével sikerült levennie a lábamról (képletesen, tudjuk, mert ugye ül az ember a moziban), mert azért egy ilyen Beethoven-Morricone mixet képzett DJ-k sem engednek meg maguknak, pláne nem egy Második Világháborús western-paródiaként induló kőkeményen traumatikus jelenet felvezetéseként. Végre valaki nem szégyellte bevállalni, hogy a film öt összetevőjét (képi és hangi regisztereket) ugyanolyan hangsúllyal használja ki, és a dialógusok nyelvi beágyazottságát kiaknázva tulajdonképpen minden rétegbe sikeresen behelyezze egy-egy jelenet enigmájának feloldását – ezért persze (szerencsére!) szinkronizálhatatlan az egész, hisz hová tűnne Hans Landa (
Igyekszem behozni a lemaradásomat, és a megtekintett filmekről rendben beszámolni – pláne akkor, ha olyan csúfos lemaradásokat sikerül pótolni, amit már illet volna korábban “letudni” (igen, ez volt anno a projekt). Ezen a héten a 
Megmondom őszintén, kicsit kétkedve és bizalmatlanul vettem kézbe Kondor Vilmos új regényét, amely a Bűnös Budapest címet viseli, mert amikor egy új szerző körül akkora hype és ugyanakkor olyan jól felépített titokzatosság leledzik, akkor mindig valami beugratós trükkre gyanakszom. Mea culpa, és rögtön le is kell szögeznem, hogy a hype nem véletlen, és Kondor regénye méltán számít kitörő sikernek immáron külföldön is! Meg merem kockáztatni, hogy évek óta ez a legjobb magyar regény – nem csupán krimi kategóriában, mert ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa a szöveget, hamar rádöbben, micsoda végtelenül pontos, mégis hihetetlenül élvezetes nyelvezettel és cselekményszerkezettel építkezik a több szálból összetevődő történet. Olyan alapos, pontos leírást és korrajzot kapunk körítésként, amiből sugárzik a mélyre nyúló kutatómunka, aminek atmoszférája egyszerűen pillanatok alatt olyan észrevétlenül szippantja be az olvasót, hogy az bizony addikciót eredményez. A könyv egyszerűen letehetetlen, tartalma egyszerre érdekes, élvezetes és izgalmas, ugyanakkor minden mondata műalkotás – csodálatosan szép magyar szöveg, letisztult, sallangmentes, mégis gyönyörű, a korabeli fordulatok olyan bravúrosan ízesítik a párbeszédeket, hogy az embernek szinte kedve lenne beemelni azokat hétköznapi beszélgetésekbe is. A történet kellőképpen csavaros és tökéletes ritmusban bontakozik ki, ráadásul szervesen illeszkedik a regény kulturális-társadalmi kontextusába. Két szálon indul látszólag két különböző nyomozás, amelyek egy ponton szükségszerűen összeérnek, azonban Kondor tartózkodik attól, hogy a két vezéralakot mintegy dacszövetségbe esketve szuperhőssé avanzsálja, és így az utolsó szóig sikerül is hitelesnek maradnia.
Nem értek egyet azokkal a fanyalgókkal, akik a Valkűr című filmet egy lesajnáló, ám érdemben kibontatlan kritikával illetve máris a süllyesztőt emlegetik, vagy látatlanban ítélkezve minősítik nem túl hízelgőn 
Egészen érdekesen indul a 2005-ben készült, de nálunk csak nemrégiben bemutatott A nő másik arca, amely címnek semmi értelme, és még csak az eredeti cím őszinteségét sem adja vissza, de még csak gender szempontjából és tematikailag is melléfogás – annyiban azonban talán mégis találó, hogy bizony itt a dialogizált, verbális nemi párbaj elég egyoldalúra sikeredett. Bár 
Hagyjuk a “hivatásos” kritika fanyalgását az Invázió című film kapcsán, ami nyilván azért jutott osztákyrészéül, mert egy filmtörténeti klasszikus nem is első feldolgozásaként készült meghódítani a közönséget. Hagyjuk, mert ha belebocsátkoznánk 
Nagy tartozást róttam le azzal, hogy A. E. van Vogt örökbecsű klasszikusát abszolváltam, hiszen a sci-fi nagy klasszikusáról van szó, és már rég fentem rá a fogamat, már csak azért is, mert egyik kedves szerzőm, Philip K. Dick tematikája valahogy Vogt felé vezethető vissza – nem tagadom, az Agave kiadása éppen kapóra jött. A könyv, A nulla-A világa, egyszerre kemény társadalomkritika, ügyesen kifundált politikai krimi, thriller, és persze nagyon okos sci-fi, ami garantálja a tartalmas időtöltést. Finoman adagolja a tudománytörténeti alapvetéseket és azok elmés fricskáit is – valahogy olyan élmény olvasni, mint Feyerabendet, és ezzel szerintem sokat el is mondtam a szövegről. Letehetetlen olvasmány, olyan, amit az ember újra meg újra előkap, és sokszor újra végigbetűzget, hol hangosan felröhögve, hol elgondolkodva, hol referenciaként forgatva. Mert bizony komolyan nevetgélve kellene már tekintgetni világunkra, és elmélázni a nem-arisztotelészi, nem-newtoni és nem-euklidészi koordináták adta szabadsággal és felszabadultsággal átgondolni életünket. Mindenkinek kötelező alapolvasmány.
Nem vagyok egy nagy képregény rajongó, sőt, annak ellenére, hogy rendszeres fogyasztója voltam a megboldogult Kockás magazinnak, valamint néhány minőségi képregénnyel is rendelkeztem gyerekkoromban, valahogy kimaradt a batman-superman-stb. őrület, ennek következtében majd’ minden, ami ebben a témakörben kötelező körnek számít. A képregények adaptációi sem hatnak meg túlságosan, pláne azok nem, amelyek igyekeznek a filmben cinkos kacsintással képregény-stílben maradni, elfelejtvén azt, hogy most mintha más közegben lennének. Mindezek után meglehetősen szkeptikusan készülődtem a 
A dráma illetve színház és a film viszonya az uralkodó adaptációelméleti meglátások szerint minden problémát nélkülöz, hiszen például a dialógus ürügyén rokon művészeti ágak, így nagyon nem is lehet mit beszélni róluk. Ha ezt így gondolja valaki, akkor talán 
Nem az a baj, hogy valakinek filmet kellene készíteni, és nincs valamire való ötlete, hiszen majd csak összehoz valami sablont, és akkor az elevickél a mozik kínálatában, két hétig vagy ha nagyon jó a marketing, akkor talán háromig is, hanem az, amikor nincs ötlete, de a másé annyira tetszik neki, hogy bárdolatlanul “újrahasznosítja” azt. De talán még maga az újrahasznosítás is létjogosultságot nyerne abban a pillanatban, hogy az ötletet továbbviszi az ember, tovább gondolja, hozzáad, teker rajta egyet-kettőt, hogy még csavarosabbnak tűnjön a tovább csavarhatatlan csavar – ám abban a pillanatban, ha egy újrahasznosított ötlettel sem tud valaki mit kezdeni, nagy lesz a baj. Nem tudom, mi késztette a 
Furcsa érzés végignézni 
Soha nem voltam sem 
Párizs veszélyes hely, tele sötét fazonokkal, akik fiatal lányokra vadásznak, és ki ne tudná ezt jobban, mint 
Kérdezhetnénk rögtön, tényleg, hogy, na, mi a képlet?, de nem tesszük, mert a válasz kiábrándítóra sikeredne. Az igazság pedig tényleg az, hogy a Képlet annyi sebből vérzik, hogy kár pazarolni rá a sebtapaszt. Ott van mindjárt az alap koncepció, ami valószínűleg a legbugyutább, legbárgyúbb deus-ex-machiná-val van foltozva, mert látszik, hogy a film kigondolásánál már elakadt az ötletgép fogaskereke, és halvány lila segédfogalmuk sem volt a tisztelt alkotóknak arról, hogy hogy is lehetne ezt az egész ufós-föld-pusztulós-víziós katyvaszt megoldani – na, és innentől kezdve vajon milyen képletről lehetne értekezni? Sikerült egy totálisan értelmetlen vallási-ufós-áltudományos egyveleget kerekíteni ideológiai háttérként, aminek magyarázatához már Tom Cruise is kevés volna, nemhogy a láthatóan helyét nem találó és látványosan feszengő Nicolas Cage: egyszerűen minden beállítás és mondat, minden karakter és kifejezés hamis. Önmagát nem tudja komolyan venni ez a dolgozat, ami nem lenne baj, ha mondjuk meglenne benne az az önreflexív mozzanat, amitől élvezetes lehetne az a kibírhatatlanul elnyújtott két órás időtartam – de itt még az ufonauta sem hiszi el magáról, hogy az, ami, mert amikor levedli emberi kérgét, akkor ugyanolyan antropomorf, emberi aggyal (oké, tudom, világít, fluoreszkál, de könyörgöm…!) leledző medúza, mint egy három dimenziós röntgenkép, és bár telepatikusan kommunikál a “kiválasztottakkal”, azért muszáj kézzel nyomatékosítania és tessékelnie az ifjú Ádámot és Évát, hogy ugyan húzzanak már fel az úfóba, mert jön az apokalipszis, már bocsánat, hogy eleve nem hiszem, hogy telepatikusan bármit mondtak volna annakelőtte. Nem blöff ez a film, mert a blöffben mindig van némi kurázsi – kamu ez a javából. Széles ívben kerülendő!
Valószínűleg a Jégkorszak 3 leginkább 3D-ben működik, mert egy dimenzióval kevesebben sajnos nem tudja tartani a saját előző részeivel felállított színvonalat. Szomorú tény, de ki kell mondani, sajnos Ambipuros reklámstratégia (állatfajok fura elegye) által bőven átitatott fura, kihaltan is borzasztó eleven flóra-fauna egyveleg meglehetősen langyos animációs filmben érkezett el. Pedig én kifejezetten szerettem az előző két részt – még részleteket is tudok idézni. Na, most nem kell idézni semmit, merthogy például az egyik erősségnek számító nyelvi lelemény-fergeteg, a vicces el- és kiszólások, az evolúciós poénok sajnos mind kihaltak (már bocsánat az esetleges képzavarért). Egyszerűen a jó duma nélkül semmi érdekes nincs se Sid-ben, se Diego-ban – egyedül talán az új figura, Buck, a menyét hoz vissza valamit a frissességből, a többiek igen fáradt figurák. Buck egyébként erőteljesen hajaz filmes intertextuson keresztül Jack Sparrow-ra, sőt, szerintem még a Forrest Gump Dan Taylor-ára is (tessék megfigyelni, amint a csúf dínót meglovagolja a végén!), egyszóval vérbeli vicces figura. Sajnos azonban a film készítői felhagytak az ötletek megvalósításával, és inkább a dínók félelmetes kötelező kellékeire alapoztak: dínó lép – föld megremeg, dínó megjelenik – száj kitát, ordít, mindneki rohan. Ez sajnos a közelébe sem ér annak, amit a Jégkorszak szériája elvárási horiznotként a kedves nézőbe plántált anno. Szegény motkány az erőteljesebb jelenléttel nem tud mit kezdeni – kifejezetten erőltetett, minden humort nélkülöző, szánalmas kis lénnyé minősült át: sajnos nem vették észre, hogy a kevesebb bizony jóval több lett volna. A film ritmusa sem a régi, hiszen rengeteg az üresjárat, a feleslegesen elnyújtott jelenet, ami arra enged következtetni, hogy sajnos az összes ötletpatront ellőtte a készítő gárda az előző részeknél. Kár érte.
A 
A 
Egy pillanatig nem tudott sajnos megijeszteni vagy akár elgondolkodtatni az 
Nem tudom, miért van az, hogy kifejezetten élvezetes témának tartom általában az oknyomozós újságírás megannyi megnyilvánulási formáját, pláne ha filmről van szó, de így van ez már jó ideje. Éppen ezért 
Csapjunk is a közepébe, és vizsgáljuk meg, miért sikerült közepesre 
Megmondom őszintén, különösebben nem vártam, hogy a 
Többnyire izgalmas eredménnyel végződik az, ha 
Megmondom őszintén, az előzetes beszámolók alapján sokkal rosszabbra számítottam James Bond legújabb kalandját illetően, de azért annyira nem volt vészes. Nem azt mondom, hogy mégegyszer meg kellene néznem, annyira elragadó munka, de egyszer végig lehett ülni a pergősre vágott filmet. A történet sem lett bugyutább vagy hihetetlenebb, mint eddig átlagban, bár a világ leigázására készülő főgonoszok egyre kevésbé tűnnek egyéniségeknek (ez pedig csupán azért baj, mert akkor ne is várjuk, hogy hozzájuk viszonyítva hősünk olyannyira elragadóan karakteressé tudna válni). 
Rég halogattam a 
Ha valaki tisztában van azzal, hogy a mese és a fantázia igazából mélyen valós, sőt, túl valós ahhoz, hogy a valóság, a ráció meg tudná fejteni, és mutatni az értelmét, akkor valószínűleg az 
Amikor 
Bevallom őszintén, amikor felröppentek a hírek, hogy 
Divat mostanság a kosztümös film, szépen suhognak a ruhák, a fodrászok és a sminkesek is tobzódnak, és a történetet magába foglaló tájak és díszletek is olyan összeállítást képeznek többnyire, ami minimum irigylésre méltó. 
Régi lemaradásomat pótoltam mostanában azzal, hogy megnéztem a 
Megmondom őszintén, nagyon vártam az 
Van az úgy, hogy az ember annyira el akarja mondani a másiknak, hogy mi az ő vesszőparipája, hogy mindent alárendel a kommunikációs csatorna nyitva tartására, és valamiért egyre inkább úgy érzem, hogy szeretett 
Rég elfelejtettem már (vagy legalábbis majdnem), milyen is a jó ifjúsági regény, amikor a szöveggel szövetségbe lépve dacolok a világgal, a teen angst végre táplálékra lel, ráadásul még élvezetes is az olvasás. 
Hiába, 
Először szögezzük le, hogy jogi úton kellene a filmek magyar fordítását szabályozni, és mondjuk minimum elzárás járna az olyan oltári nagy hülyeségekért, mint például az 
Megmondom őszintén, a sok Csupasz pisztoly és tsai után igencsak besokalltam a hollywoodi filmeket parodizáló hollywoodi filmekből, főleg miután egyre koncepciótlanabb sablon dolgozatokkal árasztották el a mozikat, olyannyira, hogy egy-egy film esetén már nehéz volt eldönteni, melyik a paródia és melyiket vették alapul. Nincs egyébként ezzel semmi gond, hiszen viva la intertext, csak kilencven százalékuk olyannyira koncepciótlannak tűnik, hogy kár rá pazarolni a vetítési időt is. 
Nem mindegy, mit iszik az ember. Merthogy az vagy, amit iszol – ha csak simán whisky, akkor hipokrita, de ha bourbont, akkor az már az úriember kategóriája, állítja 
Nem tudom megítélni, hogy elkötelezett fantasy-tudorok hogy viszonyulnak 
Bernie Rhodenbarr nem az a tipikus antikvárius, még ha annak is tűnik. Betörő a lelkem, mégpedig a lelkiismeretes, alapos, és nem utolsó sorban humoros és önérzetes fajtából. Éppen ezért kellemetlenül érinti, ha netán olyasmivel vádolják meg, ami összeegyeztethetetlen elveivel vagy módszereivel. Mert az rendben van, kérem szépen, hogy valaki betör és ellop ezt-azt (szigorúan véve csakis minőségi holmit, különlegességet, mert csak úgy, passzióból nem illik) valahonnan, na de hogy olyasmi barbársággal gyanúsítsák meg, hogy vandálkodik a tett színhelyén, és még gyilkol is – ez már kicsit sok. Pláne, ha még kedvenc orgazdáját, szívbéli jóbarátját is el teszik láb alól. És mindezt miért? Egy ötcentesért? Na, ez még Bernie-nél is kiveri a biztosítékot. Még akkor is, ha teszem azt az a fránya ötcentes numizmatológiai különlegesség, és megér vagy kétszázezer dollárt.
Biztos én vagyok puhány, de leginkább mosolyogtat, amikor a szerző hihetetlen erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy hősének testi adottságait majdhogynem statisztikai pontossággal, már-már gépészeti szempontok alapján jellemezze, majd az egész szöveg másról sem szól, mint a leírt test megnyilvánulásainak lajstromáról. Van ez a 
Azért jó bosszúfilmet csinálni, mert tuti, hogy a közönség minden egyes tagja valaha valamiért már szeretett volna nagyon durván bosszút állni, és ha másképpen nem is élte ki eme késztetését, hát fantáziájában ötször felrobbantotta már az illetőt/intézményt/világot/stb. Erre jó apellálni, mert ugye a nézői azonosulás, tetszik vagy sem, megalapozza egy film sikerét. Nem úgy a 
Ha valaki esetleg nem ismerné Bernie-t, aki éppen jó útra tért (némileg, amennyire egy megrögzött, genetikailag kódolt betörőtől ez várható), és éppen puhafedelű könyveket olvasgat lopva a pult alatt kizárólag keményfedelű könyveket forgalmazó antikváriumában – szóval, ha van olyan olvasó, aki nem találkozott még ezzel a végtelen humorral megáldott figurával, aki valahogy mindig lehetetlen helyzetbe kerül, akkor mindenképp kerítsen rá alkalmat. Én a szülői otthon ponyvái között találtam rá anno 
Szélpál Lívia és Borthaiser Nóra követték el az 
Manapság olyan sok szó esik az iskolai erőszakról, hogy szinte rémisztően időszerű 
A 
Egyszerre két forrásból robbant be a látókörömbe 
Igaz, hogy sokáig vártam azzal, hogy megnézzem 
Hirtelen felindulásból történt, hogy a gyermeknek kipipáltuk élete első moziélményét, ami nagyon jól sikerült, pedig nem nagyon volt idő felkészíteni a kis lelkét arra, ami ott várja a szokásos három komponens ismételgetésén túl: nagy kép, nagy hang, és sötét. Mondanom sem kell, el volt bűvölve, de egy cseppet sem zavarta semmi: olyan természetesnek vett mindent, mintha a moziban nőtt volna fel. Mivel a mai gyerkőcök már 
A kényszerű itthonlét és a komolyabban értékelhető munkaképesség ideiglenes csökkenése azért tartogat pozitívumokat is: például a máskor meg nem engedhető léhaságnak titulált filmnézegetés ilyenkor kötelező jelleggel csap le ránk. Most sincs ez másként: mivel teljes tanácstalanság gyöngyözött homlokomon a videótékában, így majdhogynem hasraütés szerűen a 
Furcsa film 
Ki a franc ne szeretné minden nap valami különleges ebéddel vagy vacsorával megjutalmazni munkalkoholizmustól kongó űrré vált gyomrát? Na ugye! Ki a franc szeretné mindezt egy patkány konyhaművészeti remekeivel véghez vinni? Na ugye… Mégis, a 
A nagy szilveszteri mulatságok beköszöntével Fiatal Apuka és párja annak tud leginkább örülni, hogy gyermekmentes övezetté alakul a lakás (ami persze rögtön azt vonja maga után, hogy a szanaszét pakolt síneket dobozba rendezgetve már a telefonon jár az agya, hogy pár szót váltson az őrző-védő szolgálatos nagyszülőkkel), és lehet mindenféle ünneplős terveket szőni. Mi a mozira szavaztunk első körben, mert ugye ilyenkor csak nem megy már a nép moziba, és mi épp most érnénk rá… Pótoljuk a lemaradást. Végül sikerült is olyan mozit találni, ami még nyitva van, és épp időben érkeztünk ahhoz is, hogy jegyet kapjunk. Merthogy nem voltunk egyedül: valami kozmikus együttható mozgathatta a többieket is, így tele lett a terem: mindenki a 
Kevés olyan kommersz áramlatba illő film pörög jelen pillanatban a világ mozijaiban, amely annyira megmozgatná a kritikai-tudományos közvéleményt, mint a Paul Greengrass rendezte harmadik Bourne-performansz, a Bourne ultimátum (The Bourne Ultimatum). Tekintélyes kritikusok, köztük Roger Ebert külön fórumrészeket nyitnak meg olvasóiknak, hogy együtt kibeszéljék a filmről alkotott véleményüket, és talán még tekintélyesebbnek számító tudósok, köztük David Bordwell szentel immáron 
A DragonWeb Dragon Zoltán webes játszótere és online otthona: itt elmond, kritizál, kinyilatkoztat, beszámol. Ha további érdeklődés esete forog fenn, akkor érdemes a 
