Már nem első olvasat Stephen Fry A víziló című regénye, de magyar nyelven mégiscsak az első Fry-kötet, amit kézbe vehetünk. Amikor anno angolul olvastam, szinte csak szuperlatívuszokban fogalmaztam, és nagy megkönnyebbülés, hogy a magyar verzió tudja tartani a színvonalat – ami nem kis teljesítmény, lévén, hogy Fry zsenialitása nagy részt nyelvi teljesítményében rejlik. Ami azonban sokkal inkább tudatosult most, a magyar változat olvasása közben: tényleg bevállalós szöveg, sokkal erőteljesebben hatnak a káromkodások, és sok helyütt talán szokatlanok a fordulatok, amelyek olyannyira anglicizmusnak tűnnek, hogy aki érti, már csak azon is fetreng a röhögéstől, hogy ilyen leleménnyel sikerült átültetni. Szokatlan szöveg, szokatlan és friss, rendkívül szókimondó, semmi köntörfalazás, és hát ugye minden pillanatában oltári pimasz – de talán ami fontos, hogy számomra sikerült Fry-t visszaadnia. Könnyedén el tudom képzelni, hogy vannak, akik már az első oldal után felháborodottan vágják a sarokba a könyvet, de persze még könnyebben tudok olyasmit vizionálni, hogy valaki előre tervezett programokat mond le az olvasás miatt. A lényeg az, hogy közömbösen nem hagy senkit. Manapság valószínűleg már önmagában ez a tény is kiemelkedővé teszi Fry regényét, de azért ne higgyük, hogy ennyi az egész. Nem szeretném ismételni önmagam, de továbbra is fenntartom – immár szerencsére a magyar nyelvterületet is beleértve -, hogy “Fry köteteivel csupán egy probléma van: a következő olvasmány nagyon ritkán tudja felvenni vele a versenyt, mert valami olyan olvasói élményt nyújtanak, hogy az elvárások jóval az átlag fölé kerülnek…” Azon fohászom, miszerint jó lenne, ha végre “a magyar könyvkiadás felfedezné Fry-t, és elárasztaná a piacot a regényeivel” meghallgattatott, és itt a kezemben a kötet. Mindenkit, aki vágyik arra, hogy egy olyan könyv kerüljön a szeme elé, ami igazán, keményen bevállalós, és nem fél nevén nevezni a dolgokat, csak bárorítani tudok: tegye meg az első lépést Fry világa felé! Ahogyan hősünk, a vízilónak titulált Ted ajánlja sajátos módon szövegét:
Nem várható el egy magamfajta trottytól, hogy normálisan el tudjon mondani egy történetet. Nekem az is rohadtul elég, hogy elboldoguljak ezzel az iszonytató számítógéppel. Megszámoltam a bepötyögött szavakat, ezt megcsinálom óránként, és ha a technikának hinni lehet, 94536 vár magára. Sok szerencsét. Maga akarta, maga fizetett érte, hát seggelje is végig. Ahogy mondani szokás, én megszenvedtem a művészetért, most magán a sor.
Ted kedvenc frázisával élve, basszorkányos regény – ennyit mondhatok!
Disclaimer: Elenyészően minimális mértékben, de mégiscsak részese vagyok a magyar verzió elkészültének – ha bármely megjegyzésem részrehajlónak tetszik, azt ennek is be lehet tudni.
Többnyire két irányvonalat észlel az egyszeri olvasó, amikor egy szerző több művével ismerkedik: megjelenik az első regény, ami mondhatni magnum opus-ként telepszik a további szövegekre, amelyek így silány utánérzésnek tűnnek csupán, vagy éppen ellenkezőleg, a kezdeti botladozásokat követően egyre kiforrottabb, mívesebb, élvezetesebb szövegekkel rukkol elő a szerző, és mintegy az olvasói elvárási horizontok határait maga feszegeti. Előbbire meglehetősen sok példát tudnék hozni – túl sokat talán; utóbbi viszont ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Veszélyes üzem ugyanis a második út: egyre nagyobb elvárásokkal vértezi fel az olvasót, aki ennek megfelelően hamar megsértődik, ha nem üti meg a mércét az újabb és újabb iromány. Márpedig Kondor Vilmos ezt a neház utat választotta, ráadásul egy olyan műfajban, ami eleddig nem is létezett igazán hazánkban, így nem csak saját határait kénytelen feszegetni, hanem a szövegei által megrajzolt műfajét is. Arról van ugyanis szó, hogy a Budapest noir, Kondor első regénye igen magasra tette a lécet megjelenésekor, olyannyira, hogy félő volt, ennél magasabbra már nem lehet ugrani az adott keretek között. A Bűnös Budapest aztán bebizonyította, hogy nem csupán lehetséges felülmúlni a sikert, de tizenkilencre lapot is lehet húzni néhanapján (csak hogy maradjunk tematikailag némi közelségben a citált regénnyel).
Megmondom őszintén, kicsit kétkedve és bizalmatlanul vettem kézbe Kondor Vilmos új regényét, amely a Bűnös Budapest címet viseli, mert amikor egy új szerző körül akkora hype és ugyanakkor olyan jól felépített titokzatosság leledzik, akkor mindig valami beugratós trükkre gyanakszom. Mea culpa, és rögtön le is kell szögeznem, hogy a hype nem véletlen, és Kondor regénye méltán számít kitörő sikernek immáron külföldön is! Meg merem kockáztatni, hogy évek óta ez a legjobb magyar regény – nem csupán krimi kategóriában, mert ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa a szöveget, hamar rádöbben, micsoda végtelenül pontos, mégis hihetetlenül élvezetes nyelvezettel és cselekményszerkezettel építkezik a több szálból összetevődő történet. Olyan alapos, pontos leírást és korrajzot kapunk körítésként, amiből sugárzik a mélyre nyúló kutatómunka, aminek atmoszférája egyszerűen pillanatok alatt olyan észrevétlenül szippantja be az olvasót, hogy az bizony addikciót eredményez. A könyv egyszerűen letehetetlen, tartalma egyszerre érdekes, élvezetes és izgalmas, ugyanakkor minden mondata műalkotás – csodálatosan szép magyar szöveg, letisztult, sallangmentes, mégis gyönyörű, a korabeli fordulatok olyan bravúrosan ízesítik a párbeszédeket, hogy az embernek szinte kedve lenne beemelni azokat hétköznapi beszélgetésekbe is. A történet kellőképpen csavaros és tökéletes ritmusban bontakozik ki, ráadásul szervesen illeszkedik a regény kulturális-társadalmi kontextusába. Két szálon indul látszólag két különböző nyomozás, amelyek egy ponton szükségszerűen összeérnek, azonban Kondor tartózkodik attól, hogy a két vezéralakot mintegy dacszövetségbe esketve szuperhőssé avanzsálja, és így az utolsó szóig sikerül is hitelesnek maradnia.
Nagy tartozást róttam le azzal, hogy A. E. van Vogt örökbecsű klasszikusát abszolváltam, hiszen a sci-fi nagy klasszikusáról van szó, és már rég fentem rá a fogamat, már csak azért is, mert egyik kedves szerzőm, Philip K. Dick tematikája valahogy Vogt felé vezethető vissza – nem tagadom, az Agave kiadása éppen kapóra jött. A könyv, A nulla-A világa, egyszerre kemény társadalomkritika, ügyesen kifundált politikai krimi, thriller, és persze nagyon okos sci-fi, ami garantálja a tartalmas időtöltést. Finoman adagolja a tudománytörténeti alapvetéseket és azok elmés fricskáit is – valahogy olyan élmény olvasni, mint Feyerabendet, és ezzel szerintem sokat el is mondtam a szövegről. Letehetetlen olvasmány, olyan, amit az ember újra meg újra előkap, és sokszor újra végigbetűzget, hol hangosan felröhögve, hol elgondolkodva, hol referenciaként forgatva. Mert bizony komolyan nevetgélve kellene már tekintgetni világunkra, és elmélázni a nem-arisztotelészi, nem-newtoni és nem-euklidészi koordináták adta szabadsággal és felszabadultsággal átgondolni életünket. Mindenkinek kötelező alapolvasmány.
Nemrég megnéztem a 
A 
Általános probléma, naponta találkozik az ember azzal, hogy egy adott szöveg olvasása közben a citációs kisördög ott mormolja az egyes kijelentések után, hogy “na de honnan is van ez pontosan?”, “ki is mondta ezt?” – és hasonló csúf szólamokat. Olvasom most például a 
Sokszor felmerül a téma, hogy vajh az internet és egyáltalán a digitalizáció milyen hatással lesz a könyvekre, a nyomtatásra, és persze az olvasásra. Általában persze mindenki saját preferenciái szerint foglal állást a kérdésben, de ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a megjegyzések, amiket a 
Rég elfelejtettem már (vagy legalábbis majdnem), milyen is a jó ifjúsági regény, amikor a szöveggel szövetségbe lépve dacolok a világgal, a teen angst végre táplálékra lel, ráadásul még élvezetes is az olvasás. 
Olvasom Lev Manovich új, valójában még készülő könyvét, ami a Software Takes Command címet kapta, és az az érzésem, hogy a modern humántudomány megannyi ágának jövőjéről is beszél, amikor ártatlannak tűnő módon felsorol néhány olyan területet, amelyre egyrészt kihatással van a “szoftver” fogalma és alkalmazási köre, másrészt komolyan át is alakítja azt. Ha jobban belegondolok, kevés olyan érintetlen terület marad a 21. századi humán tudományok által határolt (illetve egyre kevésbé határolt a szó konvencionális, exclúzív jelentésében) világban, amelyre ne vonatkoznának Manovich szavai, hiszen ő alapvetően azt igyekszik bizonygatni, hogy ma már lehetetlen kulturális stúdiumokról (legyen az cultural studies, kultúraelmélet, vizuális kultúra, film, de akár történelem, irodalom, vagy valamilyen társadalomtudományi terület) úgy beszélni, hogy ne vennénk figyelembe és ne tárgyalnánk a vizsgálat tárgyának hátterét – ami, ki lehet találni, egyre inkább valamiféle szoftver.
Nem mindegy, mit iszik az ember. Merthogy az vagy, amit iszol – ha csak simán whisky, akkor hipokrita, de ha bourbont, akkor az már az úriember kategóriája, állítja 
Hihetetlen hosszú ideig ültem rajta, de nyáron muszáj volt befejeznem 
Nem tudom megítélni, hogy elkötelezett fantasy-tudorok hogy viszonyulnak 
Régóta várt kiadvány megjelenéséről számolhatok be, hiszen a 2003-ban megrendezett The Iconology of Gender konferencia anyaga most került a boltokba – mégpedig 
Bernie Rhodenbarr nem az a tipikus antikvárius, még ha annak is tűnik. Betörő a lelkem, mégpedig a lelkiismeretes, alapos, és nem utolsó sorban humoros és önérzetes fajtából. Éppen ezért kellemetlenül érinti, ha netán olyasmivel vádolják meg, ami összeegyeztethetetlen elveivel vagy módszereivel. Mert az rendben van, kérem szépen, hogy valaki betör és ellop ezt-azt (szigorúan véve csakis minőségi holmit, különlegességet, mert csak úgy, passzióból nem illik) valahonnan, na de hogy olyasmi barbársággal gyanúsítsák meg, hogy vandálkodik a tett színhelyén, és még gyilkol is – ez már kicsit sok. Pláne, ha még kedvenc orgazdáját, szívbéli jóbarátját is el teszik láb alól. És mindezt miért? Egy ötcentesért? Na, ez még Bernie-nél is kiveri a biztosítékot. Még akkor is, ha teszem azt az a fránya ötcentes numizmatológiai különlegesség, és megér vagy kétszázezer dollárt.
Biztos én vagyok puhány, de leginkább mosolyogtat, amikor a szerző hihetetlen erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy hősének testi adottságait majdhogynem statisztikai pontossággal, már-már gépészeti szempontok alapján jellemezze, majd az egész szöveg másról sem szól, mint a leírt test megnyilvánulásainak lajstromáról. Van ez a 
Ha valaki esetleg nem ismerné Bernie-t, aki éppen jó útra tért (némileg, amennyire egy megrögzött, genetikailag kódolt betörőtől ez várható), és éppen puhafedelű könyveket olvasgat lopva a pult alatt kizárólag keményfedelű könyveket forgalmazó antikváriumában – szóval, ha van olyan olvasó, aki nem találkozott még ezzel a végtelen humorral megáldott figurával, aki valahogy mindig lehetetlen helyzetbe kerül, akkor mindenképp kerítsen rá alkalmat. Én a szülői otthon ponyvái között találtam rá anno 
Szélpál Lívia és Borthaiser Nóra követték el az 
Manapság olyan sok szó esik az iskolai erőszakról, hogy szinte rémisztően időszerű 
Éppen a múlt héten ért véget az 
Egyszerre két forrásból robbant be a látókörömbe 
Érdekes vállalkozás, hogy egy elbeszélést az internetes technikák segítségével építsünk fel vagy “mondjunk” el: ha már ott a 
Megérdemlem, ha elolvasom a fülszövegeket és méltatásokat, ahelyett, hogy beleolvasnék rögtön a szövegbe, és emiatt egy kicsit későn érek oda, hogy belecsobbanjak egy írásba, a szöveg örömébe (ha 
Múlt héten útjára indítottuk a 
Tegnap este végeztem 
A DragonWeb Dragon Zoltán webes játszótere és online otthona: itt elmond, kritizál, kinyilatkoztat, beszámol. Ha további érdeklődés esete forog fenn, akkor érdemes a 
