- A bombák földjén (The Hurt Locker)
- Értékelés: ★★★★☆
- Web: http://www.thehurtlocker-movie.com
Igaz, még 2008-ban készült, de leginkább – előrebocsátom, teljesen méltatlanul – az ex-férj (Cameron) nagy dobása (Avatar) és a nagy dobásnak prognosztizált díjeső elmaradása kapcsán kezdtek el beszélni A bombák földjén című, Katheryn Bigelow által rendezett filmről, pedig mindkét alkotást abszolválva inkább fordítva lenne jogos előhozakodni a vélt magánéleti rivalizálással, ugyanis nem egy ligában játszik a két film. Bigelow számomra már A halál napjával meggyőzött arról, hogy nem csupán érti a dolgát, de megvan benne az a bizonyos szikra, amitől a legpuritánabbnak tűnő jelenetszerkezetet is úgy tudja megcsinálni, mint kevesen, de az általam nem különösebben kedvelt háborúsdis-irakis műfajhoz is sikerült most olyat hozzáadnia, aminek majd’ minden beállításáért érdemes kapaszkodni a székben. Merthogy kapaszkodni kell: olyan feszültséget teremt pillanatok alatt, hogy csak a film közepére érvén enged a tempóból, ahol érzésem szerint egy kicsit túlságosan is elengedi a gyeplőt, és a pattanásig feszült, megdöbbentő óra után az ember már szinte megőrül attól, hogy semmi nem történik. Lehet, hogy ez volt a cél persze, tekintve a felütést, amely a háború addiktív mivoltát jelöli ki tematikának, így szerencsére lemondhatunk a szokásos, kötelezőnek mondható moralizálásokról is: talán mi magunk is belekóstolunk abba az adrenalinlökettel kibélelt függésbe, ami hősünket vezérli. Szóval ettől a látszólagos ritmusvesztéstől vagy aránytalanságtól eltekintve Bigelow olyan klausztrofób teret képes létrehozni a sivatag kellős közepén, amiért máris díjat érdemelne, és olyan kitűnő érzékkel tartja fenn a süket feszültséget, hogy az már-már félelmetes.
Megjegyzés [2]
Ha jön a Valentin nap, akkor ma már teljesen nyilvánvaló, hogy négy iparág nagyon rákészül: ott vannak ugye a virágárusok, a plüssállatgyártók, a csokigyárak, na és persze Hollywood. Ahogy a Valentin nap című opusz ezt tökéletesen mintázza, évről évre, egytől egyig sikerül hozni a csömört, az ötlettelenséget, az erőltetett 
Szerethető, néha egészen kellemes fekete humorral átitatott jedi-trip a Kecskebűvölők, amin jól elszórakozik az ember, amíg a moziban ül, de utána valószínűleg csak egy-két hangulateleme marad majd meg az utókornak, ha megmarad, mert bármilyen nagyszerű alakításokkal is sikerült kitölteni a másfél órát, bármilyen abszurd ötletre is épül a film, sajnos nem igazán tudtak mit kezdeni az egésszel az alkotók. Ez a jelenetek összekötésében, a történet kibontásában is látszik, de a legszembeötlőbb teszetoszaság a film lezárásakor jön el, amikor is jól láthatóan fogalmuk sincs, hogy lehetne ennyi ökörködést méltó módon lezárni. A háborúsdi, pláne a Közel-Keleten megadja az egésznek a politikailag megtámogatott szatírát, de sajnos ezzel sem tudnak igazán mit kezdeni: Irak csupán díszlet marad, és nem tud szervesen beleilleszkedni a történetbe (vagy fordítva inkább – az eredmény szempontjából mindegy). Nem sikerül az ismételten brilliáns alakítással előrukkoló 
Nem voltak felfokozott várakozásaim 
Meglehetősen régóta tudjuk, hogy az igazi főgonoszok sohasem a hétfejű sárkány vagy valami fizikai fölénnyel jeleskedni kívánó görög illetőleg egyéb eredetű alvilági istenség képében keresendő, sokkal inkább egy elcseszerintett életű, ránézésre is pszichoanalízisre szoruló geek figurában, aki minden létező (és képzelt) frusztrációját mozgósítja annak érdekében, hogy egy icipicit is fontosnak érezhesse magát. A játék a végsőkig című akció-videoklipnek titulálható, kétségtelenül sodró lendületű, és a tematikából jelesre vizsgázó, ám ezzel együtt is maximum középszerű film nagyon jól tudja ezt, és meglepő önreflexivitásról tanúbizonyságot téve, még humorral is képes megspékelni az egészet, amit persze elsősorban 
Nem tudom eldönteni, mi járhatott 
Megállíthatatlanul jön a három dimenziós szórakoztatás, és nem kell túl nagy jósnak lenni ahhoz, hogy megtippeljük, nagy valószínűséggel most tényleg elérkezett a változás, most valóban jön a folyamatos, fokozatos átállás. Merthogy a 
Sokan vannak úgy, hogy a számítógép animáció korszakában a hagyományosnak mondott rajzilmnek tulajdonképpen befellegzett, ám – naivitás vagy sem – én még mindig azok közé tartozom, akik bíznak abban, hogy a kézművesek bizony képesek meglepni bennünket, és olyan varázslatot tudnak elénk tárni, aminek tökéletesen mindegy, hogy két dimenziója van vagy több – a lényeg a mese. Ezzel a várakozással ültünk be a Disney legfrissebb animációs műsorára, mely A hercegnő és a béka címmel egy hagyományosabb vonalú mese ígéretével kecsegtetett. Hogy mi sikeredett belőle, röviden összefoglalható: New Orleans olyan arcában jelenik meg, amilyennek Stella és Stanley láthatta A vágy villamosában, vagy amilyennek a nagy Satchmo trombita futamai alapján képzeljük el; a Disney-rész azonban sajnos alulmúlja önmagát. Az egész történet tulajdonképpen egyfajta requiemként hat, amelyben az animátorok hihetetlen atmoszférateremtő képességükről tesznek tanúbizonyságot, leginkább persze az art deco fantáziaszekvenciákban, ami színvilágában, textúrájában és ötletességében is lenyűgöző, ami sajnos a mese komponensbe már nem tudott átcsurrani. Pedig az alapötlet nem rossz. Adott a klasszikus béka vs. hercegnő/királylány meccs, amiből persze hetedhét országra szóló lagzi kerekedik, mert ugye az a mesekönyvekben is szépen le vagyon írva, hogy a csók elcsattanásának pillanatában a varangy hirtelen daliává minősül át, és ez ünneplésre ad okot. A Disney csavart egyet a klisén, és inkább a varangy kap párt – vagyis a hercegnő nyálkás (bocsánat, váladékos) békává avanzsál.
Az a baj a várva várt filmekkel, hogy nagyon könnyen tudnak óriási csalódást okozni, még akkor is – vagy talán akkor igazán -, ha az ember nagyon igyekszik szeretni az alkotást. Mindez hatványozottan igaz, ha olyan alkotógárdával büszkélkedhet egy film, mint amilyennel a Közellenségek című dolgozat, amely sajnos jócskán alulteljesít – várakozás ide vagy oda: egyedül talán 
Most, hogy kiderült, 
Talán nincs is adekvátabb módja az új esztendő indításának, mint a másnaposság filmes bemutatásának a témához illő hevenyészettséggel történő taglalása, ezért esett a választás a már korábban megtekintett Másnaposok című dolgozatra. Persze, értem, hogy ott legénybúcsú, itt meg szilveszteri eszméletvesztés; ott Las Vegas, itt meg kicsiny hazánk még kisebb települései, de az atmoszféra talán mégis nyújt valamiféle hasonlóságot. 
Óriási várakozás előzte meg 
Valójában nagy öröm olyan színészekkel találkozni egy láthatóan nagy költségvetésű filmben, akik többnyire már puszta jelenlétükkel garantálják, hogy a történet idejére bizony megfeledkezhetünk minden napi nyűgtől, és átadhatjuk magunkat a mozi varázsának. A bűn árfolyama nem csak címében nemzetközi, hiszen a helyszíneken túl a színészek maguk is egy nívós, országhatárokon és generációkon átívelő gárdát alkotnak, elég említeni például 
“Ez durva volt!” – jegyezte meg Máté a moziból kifelé menet, jelezvén, hogy a Derült égből fasírt című opusz félelmetesebb volt a legbrutálisabb Bakugan résznél is. Pedig itt csak hamburger és spagetti hullik az égből, no meg persze fagyi, steak és cukor, amott meg ugye kicsit keményebben nyomják a szörnyek. Persze érthető a reakció (és ezáltal az is, miért nem lehet túl sokat hallani az animációs filmről – vagy legalábbis elkerülte a figyelmem a nagy ujjongás-rajongás): a gasztro-fantázia a freudi unheimlich valóban félelmetessé fokozott bemutatása, ahol a leghétköznapibb dolog válik a legfélelmetesebb pusztítóvá – az étel. Lehet mindenféle tanmesét mellészőni a gyerek megnyugtatására (meg is tettem), de a lényeg mégiscsak ijesztő: az válik a vesztünkké, ami nélkül nem lennénk meg. Na, ezt a Sony Pictures-nek nem sikerült igazán humorosan elővezetni – legalábbis a célcsoport kicsit másként reagált (lehet, hogy a Pixar nem csak animálni tud, hanem valami más trükkjük is van?).
A Pixar legújabb produkciójának, a Fel! címre hallgató dolgozatnak már az előzeteseinél az a kép ugrott be, amit anno az általános iskolás nyelvtankönyvben láttam annak illusztrációjaként, hogy miért is kell nyelvet használni: ha nem lenne szimbolizáció, jelrendszer, akkor mindenki cipelhetné a hátán mindazt, amit el akar mondani – ha tehát én a házról akarok beszélni, felkapom hát a házat és viszem magammal. A Fel! akár ennek a szemiotika iskolapéldája is lehet, aminek narratívája valójában a jelölőrendszer működését írja le, mutatja be: a jó öreg Fredricksen bá’ úgy döbben rá a jelek működésének logikájára, ahogyan egyre kevesebb marad a tárgyi kapcsolatokból, amelyek szeretett feleségéhez illetve közös nagy tervükhöz kötődik (néhány lacani diktum is beugrott, de ezek felemlegetésétől ehelyütt eltekintenék most). Naivan konzervatív mese ez az ízig-vérig Disney-ideológiával átitatott animáció, amely az amerikai álmot igyekszik meg képekre fordítva elmagyarázni azoknak a kedvéért, akik mostanság meginogtak volna az elképzelés érvényességében. Ennek megfelelően nem is egy fergeteges akció-komédiát kap a néző, inkább egy érzelmes-melodramatikus vizuális orgiát, amelyet az alkotók a végletekig políroztak: volt már olyan rajzfilm, ahol az idő múlását a főhős borostáján ilyen aprólékosan követhettük? A poénok, intertextuális és kulturális utalások most talán szokatlanul nagy mértékben feltételezték a felnőtt nézőt, ami azért nem jelenti azt, hogy a gyerkőcök unalomra lettek volna ítélve, de valószínűleg nagyban hozzájárul a film generációkat összecsördítő sikeréhez: a gyerekeket pedig legfeljebb megtanítja kérdezni, nem baj az.
Lenyűgöző alkotás a Coraline, egyszerűen a szó minden értelmében elbűvölő: bájos és gyermekien gondtalan az egyik pillanatban, majd varázslattal él és nem enged szabadulni abból a világból, pontosabban azokból a világokból, amelyekbe magával ránt. Kérlelhetetlen őszinteséggel és leplezetlenséggel mutatja meg a gyermeki szorongás megannyi arcát, miközben gyakorlott gesztusokkal vonultatja fel azokat a kortárs kulturális utalásokat, amiről az ember egyáltalán nem gondolná, hogy egy animációs projektbe beleférne: a megvalósítás azonban szemernyi kétséget sem hagy efelől. Talán éppen a bábok látványa, a számítógép animációkkal leterhelt elvárási horizont tudatos átszabása teszi, no és persze a kitűnően kidolgozott, pergő cselekmény, hogy egy pillanatig nem lehet elmélázni az animáció kidolgozottságán: csak utólag próbálja a néző visszafejteni a varratokat, az szőttes világ fércelései mentén, hogyan is épült fel a mesevilág, mert a varázslat egyszerűen éppenúgy varr gombot a szemünkre, mint ahogyan a „másik” világbélieknek. Taxidermikus más-világba csöppenünk a magányos kislánnyal, amely félelmetesen komoly mátrix-szerkezettel rendelkezik, és amely bizony félelmetes entrópiával és szédületes sebességgel foszlik szanaszét, amint az álom és a fantázia vissza-visszalopódzik az ontológiailag stabilnak vélt realitás talajára.
Mindig is kedveltem az újságírós-nyomozós politikai thrillereket, főleg azért, mert agymunkára építenek a talmi szórakozást nyújtó mindenféle tűzerővel ellátott opuszokkal szemben, és mert az ítélet soha nem egyértelmű, legalábbis minimum két, de sokszor még több oldala van, vagyis sok-sok kis igazság (amelyek közül persze a perspektíva miatt egy mindig hangsúlyosabb a többinél). A dolgok állása meglepően jó ritmusban és szerkesztéssel nyit, elliptikusan építkezik, mi fenntartja a néző figyelmét és érdeklődését, ráadásul éppen annyit enged láttatni, amennyi továbblendíti a történetet és kellőképpen kíváncsivá teszi az embert. Ha egy kissé túlságosan is kliségyanúsan megjelenő 
A titok úgy születik, hogy egy eseménysorból kiemelünk vagy kiradírozunk egy láncszemet és a keletkező hiányt tudatosan vagy tudattalanul elfedjük. Minél hatékonyabb az elfedés, annál titkosabbá válik a hiényzó rész, annál nagyobb titokról van szó. 
Őszintén szólva nekem nagyon kimaradt a trekkiség, mert akárhányszor is láttam sorozatbéli epizódot, vagy éppen valamelyik (fogalmam sincs, melyik) moziba szánt verzióját, valahogy mindig idegen terület maradt. Gyerekkoromból annyi maradt meg, hogy moralizálgatnak, komoly arccal néznek, nincs benne semmi humor, és állandóan nagyon camp cuccokban lófrálnak, amikor pedig végre kimásznak a stúdióban felépített kutricájukból (borzalmasan zavart a klausztrofób megvalósítás), terepidegenként jobbítják a világot a 
A Moon című film egy már régen nem létező ember klónjainak öntudatra ébredéséről, és a saját halálok megéléséről, elfogadásáról szól, amit persze szépen sci-fi köntösbe is öltöztettek, nehogy véletlen túlságosan megülje a kedves néző gyomrát, nehogy túlságosan is traumatikusan hasson. 
Töredelmesen be kell vallanom, hogy a televíziók (nem is olyan széles) programskálájából néhány alapvető klasszikuson túl maximum gasztronómiai jellegű műsorokra vagyok kíváncsi, és azoknál is egyre inkább hullik a férgese, és egyre nehezebben találok olyat, amit érdemes is nézni. Általában a mérce az, hogy éhes leszek-e a műsor közben, vagy nem, és közben szórakoztat-e az egész műsor, vagy sem. Mivel érdeklődési köröm meglehetősen egysíkú, lapos és kiszámítható, ezért talán nem véletlen, hogy gasztronómiában az ultimate hero Gordon Ramsay (aki a konyha Dr. House-a vagy Kal Lightman-je, lássuk be), és majd’ minden esetben várom, hogy más műsorokban is megjelenjen váll felett lebegő gonosz kis piros ördögként, természetesen hosszasan szitkozódva. A 
A 
A vicces-iparikémkedősnek szánt Kettős játék című dolgozat elég nagy svunggal indít, hiszen a sztárparádé, amelybe kitűnő színészek is keveredtek, valamint a gyártás szintjén is felvonultatott nagyágyús arzenállal így is kell, és valóban, az első néhány perc, valamint a groteszkül előadott főcím el is hiteti a nézővel, hogy itt valami nagy dobás készül: csavaros sztori, ütős dumák – de aztán úgy az első fél órát követően az óráját nézi az ember, hogy vajon meddig tart az egész. A történet önmagában kitarthatna 120 percig, ám a megvalósítás arról tanúskodik, hogy egy ügyes vágóval felvértezve ezt bizony 80 percbe sűrítve kellett volna tálalni. A sokat emlegetett ritmus ugyanis mintha teljesen elkerülte volna az egyébként nem a semmiből érkező 
A District 9 olyan erősen kezdett a mozin kívül, hogy őszintén szólva félő, hogy – sok más hasonló esetben is – mire a néző beül a székébe és vászonra emeli tekintetét, nem marad más, csak a marketing morzsák utóíze. Bár a Johannesburg fölött ragadt és gettósított idegenek története nem az évszázad filmje, kétségtelenül frissen hat és elgondolkodtat – mindamellett, hogy ügyes sci-fi akciófilmként is nagyszerűen funkcionál. Az ötlet maga zseniális: jönnek az UFÓ-k, jön a csúcstechnika is, de valami nagyon elromlik, így az űrhajó épp Dél-Afrika egén dekkol, míg az idegenek jobb híján kénytelenek élelem után nézni – és ennek már 28 éve. Azóta csak eszkalálódik a probléma, és a District 9 elnevezésű körbezárt gettó nem kis fejtörést okoz a felügyelő szerveknek. Át is akarják költöztetni az idegeneket az áldatlan állapotokat felmutató területről egy Johannesburgtól távolabbi táborba (ez lenne a District 10, és nagyon félek, hogy lesz folytatás…), de a mozgósítás közben – ahogy sejteni lehet persze – nem éppen parányi probléma adódik. A(z ál)dokumentarista alapstílusban fogant mű ügyesen és nem hivalkodóan ötvözi a realista, híradásokra és interjúkra alapozott cselekményleírást a látványos, de túlzásba egy pillanatig sem vitt, vizuális effekteket felvonultató sci-fi elemekkel, így még a kettő átjárásakor keletkező kérdőjeleket is meg lehet bocsátani 
Kezdem ott, hogy soha nem voltam Tarantino-fan, nem tartom kivételes zseninek, sem akkora megújítónak, amekkorának sokan tartják, és kifejezetten rühellem az erőszakhoz való viszonyának vizuális kiélését. Mindezek mellett legújabb filmje, a Becstelen Brigantyk méltán nevezhető az év egyik legjobb filmjének, és méltán jósolhatjuk, hogy bizony évek múltán is emlegetni fogjuk. A film ugyanis olyan sikeresen ötvözi a hatásos, népszerű formákat, műfaji jellegzetességeket a finom, filmtörténeti jelentősségű, sőt néhol kifejezetten cizellált kulturális hátterű adalékokra történő utalásokat, hogy valószínűleg egy kiforrott dolgozathoz képest is jóval szélesebb közönséget sikerül meghódítania – egyszóval, mestermunka, ne féljünk kimondani! Már a nyitó jelenet zenei aláfestésével sikerült levennie a lábamról (képletesen, tudjuk, mert ugye ül az ember a moziban), mert azért egy ilyen Beethoven-Morricone mixet képzett DJ-k sem engednek meg maguknak, pláne nem egy Második Világháborús western-paródiaként induló kőkeményen traumatikus jelenet felvezetéseként. Végre valaki nem szégyellte bevállalni, hogy a film öt összetevőjét (képi és hangi regisztereket) ugyanolyan hangsúllyal használja ki, és a dialógusok nyelvi beágyazottságát kiaknázva tulajdonképpen minden rétegbe sikeresen behelyezze egy-egy jelenet enigmájának feloldását – ezért persze (szerencsére!) szinkronizálhatatlan az egész, hisz hová tűnne Hans Landa (
Igyekszem behozni a lemaradásomat, és a megtekintett filmekről rendben beszámolni – pláne akkor, ha olyan csúfos lemaradásokat sikerül pótolni, amit már illet volna korábban “letudni” (igen, ez volt anno a projekt). Ezen a héten a 
Egy horror film, kérem tisztelettel, minimum ijesszen meg, különben nem horror film. Legalábbis mint horror film alapvetően bukásra áll. Tegyük rögtön hozzá, hogy a főhős nézőpontjára szűkített látómező, az atmoszféra zajaival és kötelezően nyavíkolós hegedűkísérettel nem ijeszt meg, sőt, idegesít, hogy ennyire könnyűnek gondolja az igen tisztelt filmkészítő a kedves nézőt mint prédát, mert hogy az majd úgyis fél a sötétben. Hát nem. Sem a 
Nem értek egyet azokkal a fanyalgókkal, akik a Valkűr című filmet egy lesajnáló, ám érdemben kibontatlan kritikával illetve máris a süllyesztőt emlegetik, vagy látatlanban ítélkezve minősítik nem túl hízelgőn 
Egészen érdekesen indul a 2005-ben készült, de nálunk csak nemrégiben bemutatott A nő másik arca, amely címnek semmi értelme, és még csak az eredeti cím őszinteségét sem adja vissza, de még csak gender szempontjából és tematikailag is melléfogás – annyiban azonban talán mégis találó, hogy bizony itt a dialogizált, verbális nemi párbaj elég egyoldalúra sikeredett. Bár 
Hagyjuk a “hivatásos” kritika fanyalgását az Invázió című film kapcsán, ami nyilván azért jutott osztákyrészéül, mert egy filmtörténeti klasszikus nem is első feldolgozásaként készült meghódítani a közönséget. Hagyjuk, mert ha belebocsátkoznánk 
Nem vagyok egy nagy képregény rajongó, sőt, annak ellenére, hogy rendszeres fogyasztója voltam a megboldogult Kockás magazinnak, valamint néhány minőségi képregénnyel is rendelkeztem gyerekkoromban, valahogy kimaradt a batman-superman-stb. őrület, ennek következtében majd’ minden, ami ebben a témakörben kötelező körnek számít. A képregények adaptációi sem hatnak meg túlságosan, pláne azok nem, amelyek igyekeznek a filmben cinkos kacsintással képregény-stílben maradni, elfelejtvén azt, hogy most mintha más közegben lennének. Mindezek után meglehetősen szkeptikusan készülődtem a 
A dráma illetve színház és a film viszonya az uralkodó adaptációelméleti meglátások szerint minden problémát nélkülöz, hiszen például a dialógus ürügyén rokon művészeti ágak, így nagyon nem is lehet mit beszélni róluk. Ha ezt így gondolja valaki, akkor talán 
Nem az a baj, hogy valakinek filmet kellene készíteni, és nincs valamire való ötlete, hiszen majd csak összehoz valami sablont, és akkor az elevickél a mozik kínálatában, két hétig vagy ha nagyon jó a marketing, akkor talán háromig is, hanem az, amikor nincs ötlete, de a másé annyira tetszik neki, hogy bárdolatlanul “újrahasznosítja” azt. De talán még maga az újrahasznosítás is létjogosultságot nyerne abban a pillanatban, hogy az ötletet továbbviszi az ember, tovább gondolja, hozzáad, teker rajta egyet-kettőt, hogy még csavarosabbnak tűnjön a tovább csavarhatatlan csavar – ám abban a pillanatban, ha egy újrahasznosított ötlettel sem tud valaki mit kezdeni, nagy lesz a baj. Nem tudom, mi késztette a 
Furcsa érzés végignézni 
Soha nem voltam sem 
Nemrég megnéztem a 
Párizs veszélyes hely, tele sötét fazonokkal, akik fiatal lányokra vadásznak, és ki ne tudná ezt jobban, mint 
Kérdezhetnénk rögtön, tényleg, hogy, na, mi a képlet?, de nem tesszük, mert a válasz kiábrándítóra sikeredne. Az igazság pedig tényleg az, hogy a Képlet annyi sebből vérzik, hogy kár pazarolni rá a sebtapaszt. Ott van mindjárt az alap koncepció, ami valószínűleg a legbugyutább, legbárgyúbb deus-ex-machiná-val van foltozva, mert látszik, hogy a film kigondolásánál már elakadt az ötletgép fogaskereke, és halvány lila segédfogalmuk sem volt a tisztelt alkotóknak arról, hogy hogy is lehetne ezt az egész ufós-föld-pusztulós-víziós katyvaszt megoldani – na, és innentől kezdve vajon milyen képletről lehetne értekezni? Sikerült egy totálisan értelmetlen vallási-ufós-áltudományos egyveleget kerekíteni ideológiai háttérként, aminek magyarázatához már Tom Cruise is kevés volna, nemhogy a láthatóan helyét nem találó és látványosan feszengő Nicolas Cage: egyszerűen minden beállítás és mondat, minden karakter és kifejezés hamis. Önmagát nem tudja komolyan venni ez a dolgozat, ami nem lenne baj, ha mondjuk meglenne benne az az önreflexív mozzanat, amitől élvezetes lehetne az a kibírhatatlanul elnyújtott két órás időtartam – de itt még az ufonauta sem hiszi el magáról, hogy az, ami, mert amikor levedli emberi kérgét, akkor ugyanolyan antropomorf, emberi aggyal (oké, tudom, világít, fluoreszkál, de könyörgöm…!) leledző medúza, mint egy három dimenziós röntgenkép, és bár telepatikusan kommunikál a “kiválasztottakkal”, azért muszáj kézzel nyomatékosítania és tessékelnie az ifjú Ádámot és Évát, hogy ugyan húzzanak már fel az úfóba, mert jön az apokalipszis, már bocsánat, hogy eleve nem hiszem, hogy telepatikusan bármit mondtak volna annakelőtte. Nem blöff ez a film, mert a blöffben mindig van némi kurázsi – kamu ez a javából. Széles ívben kerülendő!
Valószínűleg a Jégkorszak 3 leginkább 3D-ben működik, mert egy dimenzióval kevesebben sajnos nem tudja tartani a saját előző részeivel felállított színvonalat. Szomorú tény, de ki kell mondani, sajnos Ambipuros reklámstratégia (állatfajok fura elegye) által bőven átitatott fura, kihaltan is borzasztó eleven flóra-fauna egyveleg meglehetősen langyos animációs filmben érkezett el. Pedig én kifejezetten szerettem az előző két részt – még részleteket is tudok idézni. Na, most nem kell idézni semmit, merthogy például az egyik erősségnek számító nyelvi lelemény-fergeteg, a vicces el- és kiszólások, az evolúciós poénok sajnos mind kihaltak (már bocsánat az esetleges képzavarért). Egyszerűen a jó duma nélkül semmi érdekes nincs se Sid-ben, se Diego-ban – egyedül talán az új figura, Buck, a menyét hoz vissza valamit a frissességből, a többiek igen fáradt figurák. Buck egyébként erőteljesen hajaz filmes intertextuson keresztül Jack Sparrow-ra, sőt, szerintem még a Forrest Gump Dan Taylor-ára is (tessék megfigyelni, amint a csúf dínót meglovagolja a végén!), egyszóval vérbeli vicces figura. Sajnos azonban a film készítői felhagytak az ötletek megvalósításával, és inkább a dínók félelmetes kötelező kellékeire alapoztak: dínó lép – föld megremeg, dínó megjelenik – száj kitát, ordít, mindneki rohan. Ez sajnos a közelébe sem ér annak, amit a Jégkorszak szériája elvárási horiznotként a kedves nézőbe plántált anno. Szegény motkány az erőteljesebb jelenléttel nem tud mit kezdeni – kifejezetten erőltetett, minden humort nélkülöző, szánalmas kis lénnyé minősült át: sajnos nem vették észre, hogy a kevesebb bizony jóval több lett volna. A film ritmusa sem a régi, hiszen rengeteg az üresjárat, a feleslegesen elnyújtott jelenet, ami arra enged következtetni, hogy sajnos az összes ötletpatront ellőtte a készítő gárda az előző részeknél. Kár érte.
A 
Egy pillanatig nem tudott sajnos megijeszteni vagy akár elgondolkodtatni az 
Nem tudom, miért van az, hogy kifejezetten élvezetes témának tartom általában az oknyomozós újságírás megannyi megnyilvánulási formáját, pláne ha filmről van szó, de így van ez már jó ideje. Éppen ezért 
Csapjunk is a közepébe, és vizsgáljuk meg, miért sikerült közepesre 
Megmondom őszintén, különösebben nem vártam, hogy a 
Többnyire izgalmas eredménnyel végződik az, ha 
Megmondom őszintén, az előzetes beszámolók alapján sokkal rosszabbra számítottam James Bond legújabb kalandját illetően, de azért annyira nem volt vészes. Nem azt mondom, hogy mégegyszer meg kellene néznem, annyira elragadó munka, de egyszer végig lehett ülni a pergősre vágott filmet. A történet sem lett bugyutább vagy hihetetlenebb, mint eddig átlagban, bár a világ leigázására készülő főgonoszok egyre kevésbé tűnnek egyéniségeknek (ez pedig csupán azért baj, mert akkor ne is várjuk, hogy hozzájuk viszonyítva hősünk olyannyira elragadóan karakteressé tudna válni). 
Rég halogattam a 
Ha valaki tisztában van azzal, hogy a mese és a fantázia igazából mélyen valós, sőt, túl valós ahhoz, hogy a valóság, a ráció meg tudná fejteni, és mutatni az értelmét, akkor valószínűleg az 
Az 
Amikor 
Bevallom őszintén, amikor felröppentek a hírek, hogy 
Divat mostanság a kosztümös film, szépen suhognak a ruhák, a fodrászok és a sminkesek is tobzódnak, és a történetet magába foglaló tájak és díszletek is olyan összeállítást képeznek többnyire, ami minimum irigylésre méltó. 
Régi lemaradásomat pótoltam mostanában azzal, hogy megnéztem a 
Megmondom őszintén, nagyon vártam az 
Van az úgy, hogy az ember annyira el akarja mondani a másiknak, hogy mi az ő vesszőparipája, hogy mindent alárendel a kommunikációs csatorna nyitva tartására, és valamiért egyre inkább úgy érzem, hogy szeretett 
Adott egy viszonylag fiatal, nőkre áhítozó, ám alapvetően meglepően befolyásolható, önnön nagyságától eltelt uralkodó, aki nem igazán kedveli királynéját, merthogy az nem volt képes fiú utóddal megörvendeztetni, és inkább az udvarhölgyek környékén igyekszik újabb lehetőségek után nézni – nem is kevés sikerrel. Persze az udvarhölgyek összeválogatása igazi politikai manőver, és a szépséges társaság is leginkább egy félig-meddig legitimált hárem, de a nemes cél érdekében mindent meg lehet érteni. Aztán adott egy jobb sorsra hivatott család, mely anyai ágon magasabb rangra lenne érdemes, ám az apai ág okán marad a tisztes vidéki élet: két lány, és egy fiú, élik életüket, mígnem a férfiak közötti cserekereskedelem beindultával előbb a kisebbik lányt adják 
Rég elfelejtettem már (vagy legalábbis majdnem), milyen is a jó ifjúsági regény, amikor a szöveggel szövetségbe lépve dacolok a világgal, a teen angst végre táplálékra lel, ráadásul még élvezetes is az olvasás. 
Ismét ügyes promóval indult hódító útjára az eleve az idei év magyar sikerfilmjének betudott 
Nem gondoltam volna, hogy Dan Brown regényét követően ebben az évben ismét összefutok a paranoia kibernetikus manifesztációjába, csak éppen film formájában, de éppen az év végére sikerült időzítenem a 
Először azt hittem, két napos monstre mozizásunk mélypontjaként tartom majd számon ezt az audiovizuális dolgozatot, ám kiderült, felül kell bírálnom értékítéletemet, mert ennél bizony bőven van lejjebb. Az angol eredetiben egész ötletes szójáték gyatra és semmitmondó magyar fordításából már gyanakodhattam volna az egész produkció színvonalára, ám még ez sem tántorított el attól, hogy minimum ötven év vígjátéktermésének sablonjaiból összeállítva egy ijesztően kiszámítható, bugyuta sztereotípiákra bőszen építkező blöfföt megnézzek – végülis a Grace klinikás fíling által belengett komédiának szánt, bár nem igazán vicces filmecske a kései órán annyira nem ülte meg a gyomrom. Anélkül, hogy bármilyen poént (ha volt persze) lelőnék, csak annyit mondok, inkább a skót felföld és a whisky titkait kutatták volna többet…
A rettenetes ünnepi tévés műsorkínálat elől menekülve sikerült végre abszolválnom a 
Éppen csak egy órácskával kellett volna rövidebbre vágni a Narnia-saga második részét, a 
Elgondolkodtató, hogy 
Hiába, 
Először szögezzük le, hogy jogi úton kellene a filmek magyar fordítását szabályozni, és mondjuk minimum elzárás járna az olyan oltári nagy hülyeségekért, mint például az 
Érdekes, hogy Hollywood milyen erőteljesen kapaszkodik az aktuális politikai problémák boncolgatásába, és még mindig nem tett le arról, hogy a világ posztoló rendőrbácsija legyen – persze mindig hihetetlenül jó alibit találnak erre. A Szovjetúnió összeomlását követően nehéz volt jó kémfilmet és politikai jellegű kérdéseket valamilyen szinten is feszegető filmeket készíteni, mert ugye pont a megbízható antagonista tűnt el szó nélkül, ám mára ismét dúskálhatunk a pólusok aktivizálásában: jöhet a Kelet (Közel-, vagy Távol-, az most mindegy). Szegény posztkoloniális elméletek most szajkózhatják mantráikat serényen, hiszen úgy tűnik, nem változik semmi. Hollywoodilag legalábbis nem sok. 
Megmondom őszintén, a sok Csupasz pisztoly és tsai után igencsak besokalltam a hollywoodi filmeket parodizáló hollywoodi filmekből, főleg miután egyre koncepciótlanabb sablon dolgozatokkal árasztották el a mozikat, olyannyira, hogy egy-egy film esetén már nehéz volt eldönteni, melyik a paródia és melyiket vették alapul. Nincs egyébként ezzel semmi gond, hiszen viva la intertext, csak kilencven százalékuk olyannyira koncepciótlannak tűnik, hogy kár rá pazarolni a vetítési időt is. 
A mozit elöntő szörnyek tengerében igazi felüdülés az, amikor 
Van az úgy ugyebár, hogy az embernek remeg a keze, vagy nem képes stabil svenkmozdulattal követni valami cselekvéssort, és akkor olyan furán-zavaróan ugrándozó felvételek készülnek, hogy rossz nézni. Félreértés ne essék: ideális ez a felvételi technika teszem azt titokzatos legendák filmre vitelénél, hiszen mondjuk a yetit másképp nem is érdemes fényképezni. Apropó, valaki vette a fáradtságot, és a híres-hírhedt 
Az a baj az olyan krimikkel, amelyekben egy nagyon összeszokott, szuper hatékony csapat dolgozik, akik nagyjából érinthetetlenek, bármit megtehetnek, míg szállítják a sikeresen – bár kétségtelenül brutálisan – lezárt ügyeket, hogy az első pillanattól kezdve nyilvánvaló, hogy a belső egységet nem az emberbaráti szeretet teremti meg, és hogy bizony setét titkok feszültségében ténykednek. Aztán amikor az elbeszélés fókusza, a fokalizátor figura, a mi szemünk és fülünk a vásznon egyre furcsább helyzetekbe kerül, akkor már egészen bizsereg a sok tekervényünk, és szinte ráordítanánk a jóemberre, hogy ébredjen már fel, hát nem látja?! De, csak ha mondjuk olyan bambán néz, mint a még mindig Neo-ként igazságosztó 
Vannak olyan népek, akiknek semmi nem elég: ha majd’ mindenük megvan, vágynak a nélkülözés romantikájára, csak hogy lehessen valamiben hinni (jelesül: lesz ez jobb, csak dolgozni kell érte), legyen valami cél a céltalan jóléten túl. Nyilván ez vezérelhette a jórészt Magyarországon forgatott 
Ha egy film címében valami görög mitológia vagyon emlegetve, akkor bizony az ember rögtön ebbe az irányba keresgél, és még akkor is próbál fogódzót keresni az antik utaláson, ha nincs miért. Mert ugyebár 
Mielőtt még rágyúrnék a mozifilmre, ráhangolódásként belekóstoltam a Batman-mítosz egyik kevésbé menedzselt termékére, a 
Valószínűleg gyermekkorom egyik legmeghatározóbb fantáziavilága, 
A szösz igenis fontos kellék, pláne, ha egy újabb 
Egyszerű, mégis csavaros, kellő feszültséggel, szerencsétlen arcokkal és persze “valós történettel” rendelkezik: ez a 
Mindig zavarban vagyok, ha az újsütetű keleti csodálatról van szó, miszerint az ázsiai szél hozza a filmiparba az újdonságot, a felfrissülést, onnan várjuk a filmművészet vérfrissítését, satöbbi, és ha az ember nem hódol be valamelyik nagy névnek örvendő ázsiai mesternek, akkor már furcsán is néznek rá. Hát, nálam eddig nem nagyon jöttek be ezek a produkciók. És erre – bár egyébként nem tipikus és nem általánosítható – példa 
Reméltem, hogy az orosz filmesekből nem fogy ki a szusz, és az 
Carrie Bradshaw (
Megint egy olyan filmet sikerült abszolválnom, amit már réges-régen terveztem (leginkább akkor, amikor a mozikba került anno), de valamiért nagyon elmaradt. Az 
Azért jó bosszúfilmet csinálni, mert tuti, hogy a közönség minden egyes tagja valaha valamiért már szeretett volna nagyon durván bosszút állni, és ha másképpen nem is élte ki eme késztetését, hát fantáziájában ötször felrobbantotta már az illetőt/intézményt/világot/stb. Erre jó apellálni, mert ugye a nézői azonosulás, tetszik vagy sem, megalapozza egy film sikerét. Nem úgy a 
Az EU Media programja által finanszírozva létrejött egy nagyszerű oldal, az 
A dél-afrikai 
A 
Éppen a múlt héten ért véget az 
Mint azt 
Állítólag az egész azzal kezdődött, hogy egy 
Esküszöm véletlen, hogy olyan filmek is a látószögembe kerülnek, mint 
Igaz, hogy sokáig vártam azzal, hogy megnézzem 
Nem sok jóra számít az ember, ha romantikus komédiára adja ki a pénzét, de azért valamit sejtetett a színészek névsora – és nem éppen rosszat. 
Arra már réges-rég rájöttem, hogy nem biztos, hogy 
A 
Hirtelen felindulásból történt, hogy a gyermeknek kipipáltuk élete első moziélményét, ami nagyon jól sikerült, pedig nem nagyon volt idő felkészíteni a kis lelkét arra, ami ott várja a szokásos három komponens ismételgetésén túl: nagy kép, nagy hang, és sötét. Mondanom sem kell, el volt bűvölve, de egy cseppet sem zavarta semmi: olyan természetesnek vett mindent, mintha a moziban nőtt volna fel. Mivel a mai gyerkőcök már 
Megérdemlem, ha elolvasom a fülszövegeket és méltatásokat, ahelyett, hogy beleolvasnék rögtön a szövegbe, és emiatt egy kicsit későn érek oda, hogy belecsobbanjak egy írásba, a szöveg örömébe (ha 
A kényszerű itthonlét és a komolyabban értékelhető munkaképesség ideiglenes csökkenése azért tartogat pozitívumokat is: például a máskor meg nem engedhető léhaságnak titulált filmnézegetés ilyenkor kötelező jelleggel csap le ránk. Most sincs ez másként: mivel teljes tanácstalanság gyöngyözött homlokomon a videótékában, így majdhogynem hasraütés szerűen a 
Furcsa film 
Ma végre sikerült közelebbről is megismerkedni a fizikai manifesztáció szintjére ért 
Ki a franc ne szeretné minden nap valami különleges ebéddel vagy vacsorával megjutalmazni munkalkoholizmustól kongó űrré vált gyomrát? Na ugye! Ki a franc szeretné mindezt egy patkány konyhaművészeti remekeivel véghez vinni? Na ugye… Mégis, a 
Január 29-én nyílt meg a 
Esküszöm, készültem, és várakozással (no és persze ebből következően elvárásokkal is) kacsintgattam a 
A nagy szilveszteri mulatságok beköszöntével Fiatal Apuka és párja annak tud leginkább örülni, hogy gyermekmentes övezetté alakul a lakás (ami persze rögtön azt vonja maga után, hogy a szanaszét pakolt síneket dobozba rendezgetve már a telefonon jár az agya, hogy pár szót váltson az őrző-védő szolgálatos nagyszülőkkel), és lehet mindenféle ünneplős terveket szőni. Mi a mozira szavaztunk első körben, mert ugye ilyenkor csak nem megy már a nép moziba, és mi épp most érnénk rá… Pótoljuk a lemaradást. Végül sikerült is olyan mozit találni, ami még nyitva van, és épp időben érkeztünk ahhoz is, hogy jegyet kapjunk. Merthogy nem voltunk egyedül: valami kozmikus együttható mozgathatta a többieket is, így tele lett a terem: mindenki a 
A Filmről filmre c. előadássorozat november 21-i előadását tartottam a Philip K. Dick művéből Steven Spielberg rendezésében készült Különvélemény (Minority Report) című filmről (az eredetileg tervezett és sajnálattal módosított Kamera által homályosan c. film helyett – ezúton is elnézést a változásért). Elsősorban a vizuális megjelenítésre és annak stiláris vonatkozásaira koncentráltam, és igyekeztem valamennyire kontextusba helyezni a filmet és annak megannyi vonatkozását. Szó volt a különleges és azóta is meghatározó színpaletta megteremtéséről (a bleach-bypass technológia használatáról), és megpróbáltam a Tom Cruise által alakított John Anderton előtt felvillanó interfész modus operandi-ját egy kicsit összekapcsolni már létező képmodellezési lehetőségekkel.
Kevés olyan kommersz áramlatba illő film pörög jelen pillanatban a világ mozijaiban, amely annyira megmozgatná a kritikai-tudományos közvéleményt, mint a Paul Greengrass rendezte harmadik Bourne-performansz, a Bourne ultimátum (The Bourne Ultimatum). Tekintélyes kritikusok, köztük Roger Ebert külön fórumrészeket nyitnak meg olvasóiknak, hogy együtt kibeszéljék a filmről alkotott véleményüket, és talán még tekintélyesebbnek számító tudósok, köztük David Bordwell szentel immáron 
A DragonWeb Dragon Zoltán webes játszótere és online otthona: itt elmond, kritizál, kinyilatkoztat, beszámol. Ha további érdeklődés esete forog fenn, akkor érdemes a 
